Se szeri, se száma a hazai olvasó, néző számára is hozzáférhető, az Amerikai Egyesült Államok felsőoktatási köreiben, közegeiben játszódó epikai alkotásoknak, filmeknek. Névtelen és neves egyetemek a nagy változatosság ellenére számunkra rokon miliőjében mennek végbe azok az egymásra nemegyszer hasonlító folyamatok, amelyekben a „nagytörténet” szinte mindig valamely mulasztás, vétek, bűn, erőszak, emberölés köré épül, s a fizikai vagy morális atrocitás életre-halálra szóló tanulságait vonja le. Tipikus zárlat (filmeken hosszú felirat) e nem ritkán múltidéző, visszatekintő művek esetében a „mi történt azóta hőseinkkel” befejezés. Az egyes szám első személyben szóló főszereplő, Richard Papen ötszáz oldal terjedelmű emlékező beszámolóját, A titkos történetet is ez a megoldás szegi be. 

De az utolsó oldalaknál érdekesebb – a regénykonstrukció szempontjából ugyancsak – a legelső mondat. Greskovits Endre nyugodt lélegzetű, a felkavaró eseményekkel szembeni mesélői távlat folytán is a higgadtság, mérlegelés beszédmódját kiemelő, az anyag kulturális sokszínűségét a szókészlettel kiválóan követő fordításában az első sor kilencedik szava néven nevezi a halottat, a gyilkosság áldozatát. Az egyiket. Mert a befejezett múlt, amint a feltáruló jövőben elmondja és értelmezi magát, Bunny halálát más haláleset(ek)kel provokálja, és az alakok belső körének sem Bunny az egyetlen halottja (vagy élőhalottja).

A titkos história magja, hogy a vermonti egyetem egy zárt, őt fős elit tanulókörébe sikerül bekerülnie a tőlük elütő indíttatású, anyagi helyzetű és alkatú, már-már lúzer Richardnak. A saját „isteni” tudását és tekintélyét gőggel-derűvel alkalmazó klasszika-filológus professzor irányításával az „ötök” nemcsak tanulják, de a maguk létrehívta körülmények, díszletek, cselekedetek között tapasztalni, élni is akarják az ógörög civilizáció mitikumának és mindennapjainak legvégletesebb, legszélsőségesebb jelenségeit, eseményeit, hatásait. A megélés általi, önmaga ellen forduló tanulás és tudás, a gyilkos és gyilkosságra késztető, önvesztő önépítés, végső soron az extenzív radikalitásában és követhetetlenül összetett tartalmaiban megjelenő ősi (vagy bármiféle) kultúra befogadhatatlan végtelensége, a feldolgozhatatlan ismeretek fenségesen iszonyatos tragikuma a regény eléggé szokatlan tárgya. Az isten(ek), félistenek, héroszok, ideák, tabuk kontrollálhatatlan hatalma, mely áldozatként szedheti „a lenti világból” konfigurációkra szomjas, zaklatott kapcsolatú hőseit (a „hős” szó kiemelten fontos a szövegben). Vér, mámor, erotika, önkívület, életveszély, ölés, hősiesség, aljasság: a maga helyén, hatásvadászat nélkül.

Többek között azért lehet Richard az emlékező, mert ő részben kívülálló. Írói értelemben némileg bizonytalan az út, melyet bejár. Sem tudományos érdeklődésének módosítása, sem hirtelen, menekülő helykeresése, sem a vele történő kisebb-nagyobb fordulatok nem feltétlenül megalapozottak, önértelmezései néha kétségesek – s így a másokra vonatkozó megfigyelései, konklúziói szintén. Épp ez az ingás, ingadozás karakterének lényege – s mint krónikás, ezért nem a történtek egyetlen lehetséges interpretációjaként eleveníti a múltat. Szívesebben kíváncsiskodik, majdhogynem voyeurködik a potenciális, virtuális igazság környékén, mint a kráter hőjénél. Amikor például félig-meddig füllentve, kelletlenül válaszol a baráti kérdésre, járt-e valakivel odahaza, a kaliforniai kislányra a „nevezzük Kathynek” megnevezést alkalmazza (tehát nem fontos vagy nem igaz a neve), majd – kimondja vagy csak gondolja? – arra jut: a lány „nem más, mint Sylvia Plath nyárspolgári, népszerű lélektani változata”. Ez a kínos, „örökkévalóságig tartó” kapcsolat, úgymond, „fontos szerepet játszott abban, hogy úgy elvágyódtam otthonról”. „Oldalról” érkezik tehát az egyik távozási indok (méghozzá korabeli irodalmi-szociológiai minta, a Plath-jelenség lefokozottsága), miért irány Vermont. 

Tartt elbizonytalanítási technikái jól megférnek a hosszas fejezetekben, és ha akadnak is „népszerű lélektani” levezetései, a kulturális javak puzzle-jával kitűnően él és jellemez. Milton Elveszett paradicsomának latinra fordítása, „à la Arthur Rimbaud”-viselkedés, a legintellektuálisabb krimiszerzőnek kikiáltott Raymond Chandler egy „letehetetlen” könyve, s főleg az ógörög világ: eleinte ölelő klímát sejtetve egyszer-egyszer égiháborúként zúdul a főhősökre mindaz, ami a kultúra évezredes egében összegyűlt. Felér egy vegyes tartalmú egyetemi szemeszterrel a regény szeszélyes információs ténybősége, az epikai alakítás e funkcionális bázisa.

Aki a bűnügyi regényt keresi: rálel. Aki értelmiségi olvasmányra vágyik: nem csalódik. Aki egy kiterjedt mikrovilágról vár új metszetet: jól formált alakok közé talál haza. Majdnem nagyon jó könyv A titkos történet, csak nem mindig győzi a versenyt kissé eltúlzottan tragizált célkitűzéseivel. Véletlenszerű apróság, hogy ugyan a Park Könyvkiadó szép külsőt, elegáns nagy oldaltükröt ajándékozott a szövegnek, de a legutolsó oldalra – ez tipográfiai szépséghiba – mindössze két „lógó” sor jutott.