„Szórakoztató marhaság” – mondják a Marvel filmjeire, és bár aligha jegyzik ezt önálló filmelméleti kategóriaként, mégis csak ide illeszthetők be hézagmentesen a stúdió szuperhős-mozijai. Mondják azt is – és joggal –, hogy nincs ezzel semmi gond, mert ebben a negyvenfokos szaunában, amit tévedésből a mai napig jó időnek neveznek, az ember nemhogy gondolkodni, de létezni is alig tud, így moziba is inkább hűsölni és pihenni jár. A Marvel termékeit pedig épp az elme pihentetésére találták ki: köpönyeges félistenek, spandexruhás igazságosztók és sármos stand-up komikusok mentik a világot, nyilvánvalóan a miénket – így lehet csak lerombolni New Yorkot –, de közben egyértelmű, hogy a privát, stresszmentes univerzumukban élnek, nagy baj nem érheti őket, és mint a szitkomok biztonságos világával, ezzel is jó érzés ideig-óráig azonosulni. Hulk zúz, Vasember viccel, Thor meg szerelmes – szélesvásznú szorongásoldás, színtiszta eszképizmus ez.

A Marvel új filmje, A Hangya azonban még erre is ráígér: ebben az élőszereplős Atom Anti-filmben rovarméretűre zsugorodó szuperhős csatázik, hát, egy rovarméretűre zsugorodó szupergonosszal. A sok, atomfizikailag is megindokolt zsugorodás oka, hogy a hollywoodi átlagnál kétszer nagyobb az egy sztorira eső őrült tudós-szaporulat. Hank Pym még évtizedekkel ezelőtt találta fel a hangyajelmezét, amely lehetővé teszi, hogy viselője miniatűrré menjen össze, de közben megtartsa emberi erejét. A találmányt viszont eltitkolta mindenki elől, hogy ne éljenek vele vissza – ezért fejlesztette ki egykori tanítványa, Darren Cross a maga verzióját, amit ki másnak, mint a Marvel-univerzum egyik örökös gonoszának, a neonáci Hydrának adna el.

A film főhőse viszont nem Pym, aki a hatvanas évekbeli Marvel-képregényekben még a hangyagúnyában repkedett, hanem a szuperhős egyik későbbi inkarnációja, Scott Lang, ez a későn született, balfék Robin Hood, aki azért rabol ki gazdag cégeket, hogy visszaszolgáltassa a klienseknek a tőlük elcsaklizott pénzeket. Lang próbaidős exfegyenc és gyakorló apa, akinek a gyermektartást és az albérleti díjat is fizetni kéne, ezért pár kerülőút után elvállalja, hogy ő legyen a Hangya, ellopja a túl veszélyes Cross-találmányt, szembeszálljon a gonoszokkal, és a többi, és a többi.

Vagyis igen: A Hangya épp annyira unalmas, amilyennek tűnik. Legalábbis az első fele. Mert dimenzióhiányosak a karakterek és felszínesek a kapcsolataik – különösképp az elszúrt apa-gyermek viszonyok –, egyzsepis a történet – néhol feleslegesen érzelmes, és tenyérnyi zsebkendőre felírható az egész –, és sokszor csak vicceskedő, de nem vicces a film. Pedig a Marvel mindent megtett, hogy megismételje A galaxis őrzőinek kiugró sikerét: vígjátékrendezőt (Peyton Reed), -írót (Adam McKay) és -színészt (Paul Rudd) szerződtettek, a különc, flúgos hangvételre ráerősítettek, és ahogy James Gunn-nál a tömegfilm heroikus pózait, úgy itt a drámai nagyjeleneteket parodizálják és nevetik ki.

Paul Rudd

További jó pont, hogy a sztorit csak érintőlegesen fűzték hozzá az egyre duzzadó Marvel-moziuniverzumhoz. Manapság már szinte Marvel-függőnek kell lenni ahhoz, ha a néző el akarja kapni az összes utalást, kikacsintást a stúdió többi filmjére – ezzel érik el azt, hogy maximalizálják a fogyasztást és az érdeklődők minden filmjüket megnézzék, hogy aztán a sok keresztutalás és összefonódás interaktív felfejtése után elkötelezett rajongókká váljanak. A Hangya azonban megáll a saját lábán, csak néhány poénjához és a producerek által betuszkolt, az egyik Bosszúállókat felvonultató akciójelenethez kell az univerzumismeret.

A Hangyának azért megvannak a maga egyenetlenségei –a túlnyújtott expozíció, a papírmasé gonosz, és a kiszámítható, Mission Impossible-szerű heistfilmes séma –, és sokáig úgy néz ki, mintha a Drágám, a gyerekek összementek! és egy Atom Anti-epizód véletlenszerű keresztezéséből született volna. A vasárnap délutáni családi filmek langymeleg tónusát csak néha üti át egy-egy jól sikerült poén, többnyire a sztereotip szerepében (joviális latin-amerikai bűnöző) is örömjátszó Michael Penától.

A film mégis életre kel, amikor akcióba lendül. Mert nem a CGI-ra költött milliók, hanem a kreativitás érződik a nagyvásznon. Az akció itt lényegében egy vizuális trükksorozat, folyamatos ugrálás a hangya/ember méretek és perspektívák között. A képi megvalósítás tekintetében előkép is akad, elsősorban A hihetetlenül zsugorodó ember, amely 1957-ben még óriásdíszletekkel és egymásra vetített jelenetekkel adta vissza az összemenő, ezért a környezetének egyre kiszolgáltatottabbá váló kisember szorongását. A Hangya nem kínál metaforikus olvasatot, nem állítja pellengérre a természet törvényeivel szórakozó tudós önteltségét és nem csomósodik benne az ösztönénjére redukált ember félelme sem. A méretváltás itt puszta játék, annak viszont játékos és kreatív, az aktatáskán belüli bunyótól az absztrakt formákban elképzelt szubatomi dimenzióig. Az asztali villanyvasút világába kicsinyített akciófinálé pedig egyenesen zseniális, amely az egész szuperhősködést annak mutatja, ami: gyerekszobai csihi-puhinak. A Marvel önironikus humorának iskolapéldája, amely a poénok szintjén magába olvasztja a hősöket kisszerű embernek – hol torzsalkodó egoistáknak, hol metrózó BKV-utasnak – mutató revizionizmust, és megengedi, hogy a néző kinevesse és gyerekjátéknak tekintse a szuperhősködést.

Forrás: port.hu

A Hangya színvonalának ingadozását arra szokás fogni, hogy a Marvel a forgatás megkezdése előtt vált meg Edgar Wrighttól, aki nyolc évig dolgozott a film előkészítésén, forgatókönyvén és dizájnján. Wright neve a Haláli hullák hajnala vagy a Scott Pilgrim a világ ellen című, fantasztikusan jó vígjátékok stáblistájáról lehet ismerős, és azt kell tudni róla, hogy a kortárs rendezők közül talán ő tud a legtöbbet a vizuális komédiáról. A Marvel viszont épp arról híres, hogy filmjei vizuálisan kifejezetten konvencionálisak, sőt, unalmasak. Nem csoda, hogy Wright helyére egy iparost – Az igenembert és a Szakíts, ha bírsz-t jegyző Peyton Reedet – szerződtettek, aminek következtében A Hangya ingadozik a brit rendező vizuális kézjegyei (ld. Pena sztorizós, gyorssnitteléses montázsai) és a beállítás-ellenbeállításra komponált semmitmondás között.