Nem is egy, de három idézet áll a kötet élén. A felütés (ugyanúgy, mint az előbb datált zárlat) Erdélyi János tollából ered (1856-ból. Másutt Arany János, Kemény Zsigmond és Kazinczy Ferenc szavai szolgálnak fejezet-orientáló iránytűként). Az Előszó mottója viszont Nagy László-verscím – „Szólítlak, hattyú” –, az első mondat pedig annak a Berzsenyi Dánielnek a verssoraival kezdődik, akire Nagy László is visszapillantott költeményében. 

Az Eleven hattyú kötetcím ugyancsak citátum – Rakovszky Zsuzsa leleménye; a forrás sem marad rejtve –, s a hattyú-metaforikára számos ráutalást kapunk elöljáróban: Babitstól a „haldokló hattyú”-t, Nemes Nagytól a „64 hattyú”-t, Esterházytól „a kitömött hattyú”-t, Horatius énekét, sőt Petri kedvenc kocsmáját, a Hattyú nevezetűt is. (S akkor még ki is marad a közelmúlt olyan agyonemlegetett irodalmiélet-jelképe, mint egy máig elevenen élő tanácskozás „társadalomkritikai” szörnye, a „hattyúnyakú görény”.) Mindebből annyit szeretnénk kihozni, hogy Margócsy István nagyszabású összefüggésekben, párhuzamokban, együttállásokban látja, ám hierarchikus szempontokat és „korszak-becsomózásokat” el nem fogadva, kritikusként mindig különálló egyes művek alapos elemzése révén közelíti a kortárs magyar irodalmat. A hattyú-címe(r)t nem csupán a költészet, hanem egész irodalmunk fölé rendeli.

A Margócsy István válogatott munkái sorozatba (Kalligram) illeszkedő korpusz kritikagyűjteményként határozza meg magát, noha előadás, átfogó értelmezés, ünnepi alkalomra írt számvetés, esszé és tanulmány, kéziratban levő műről formált vélemény, továbbá két beszélgetés szintén található benne (a drámakritikák meg besurrantak a Próza fejezetbe). Mégis pontos a műfajozás, hiszen a nagyobb írások is tagozódhatnak szomszédoló bírálatokra vagy számozott kritikai érvkörökre. A könyv elég nagy időtávot fog át (mintegy két évtizedet, de egy 2005-ös írás szólhat 1968-ban, 1971-ben, 1977-ben, 1993-ban keletkezett regényekről – azok új kiadásáról –), mégis naprakész gondolkodásmódja, friss argumentációja csap meg. Margócsy bírálatainak megfontolt, körültekintő és sokszor finoman ironikus közege magában foglalja saját továbbgondolhatóságukat, továbbélésüket. Új, későbbi irodalmi fejlemények mintegy felerősíthetik, továbbírhatják őket. Így például a nemrégiben Tamás Gáspár Miklós által kirobbantott minőség-vita (korábbi 20. századi korszakaihoz képest mennyit „romlott” az újabb, immár a harmadik évezredbe átnyúló magyar irodalom) pozitívumok sokaságát nyerheti az (1998-as keltezésű) A líra variabilitása optimizmusától, az ott szereplő tágas névsor ésszerű kibővítésétől, a lírai tabló páratlan szélességének, bármely korábbi időszakéval versenyképes gazdagságának bizonyításától.

Kritikakötet egyes megállapításaival – róla szóló kritikában – szükségtelen egyetérteni vagy vitába szállni. A lényeg (írói oldalról) az egészen átsugárzó minőségérzék, a műveltségen, olvasottságon, ítélőerőn és beszédmódon alapuló hitel, a stílus keltette érdekesség, (olvasói oldalról) az írások el- és befogadására való szolidáris készség, együttgondolkodó érdeklődés. Margócsy rendelkezik a kívánatos bírálói erényekkel, s miközben sohasem enged a szakmai komolyságból, nem idegenkedik népi kópésságtól diszciplínájával és műfajával szemben. Ennek egyik záloga nyelvezetének a jelenkori terminológia mellé csúsztatott enyhe archaizmusa (különben az archaizmus-koncepciók, tényleges és átvitt formájukban, igencsak foglalkoztatják a szerzőt). „Mainapság”, „megpróbálván”, „ráméretett”: jellegzetes patinás szóalakok, parányi tudatos mesterkedéssel. Sokszor járnak együtt – az ítélkezői kétely iránti erős bizalom lenyomataként – a feltételes mód, a feltételesség, többszöri rákérdezés stíluseszközeivel. Erdélyi Jánossal szólva: Margócsy olyan műbölcsész, vagyis olyan bölcs vizsgálója a műveknek, aki a kétkedéshez is elég bölcs.

A Nádas Péter– (Párhuzamos történetek) és a Temesi Ferenc- (Bartók) kritika a recenzens nem fitogtatott, köztudott keménységének önmagában is elhíresült darabja. Külön ki kell emelnünk – az egyes költőkre, írókra vonatkozó szakirodalomban betöltött fontos helyük miatt – a Kemény István-, Kukorelly Endre-, Márton László- és Spiró György-kritikákat. Az írások között még a talán árnyalattal halványabbak, bogarasabbak közt sincs olyan, amelynek ne lenne magja, veleje. Egy-egy jó kritikának sokszor nem az egésze, inkább centrális zárványa van segítségére az érdeklődőnek. Ilyen szöveghely Kardos G. György (legjobb) regényeinek a posztmodernitás előtörténetében való pozicionálása, vagy Szilágyi Ákos poézisének karakterizálása a Szokatlan ügyről szólva: „…költészetének forrásvidékén alighanem az a három huszadik századi költőóriás énekel: József Attila, Weöres Sándor és Tandori Dezső, akik metafizikus érzékenységüket egyszerre vegyítették nyelvfilozófiai analitikával és játékos nyelvi igézettel…”

A kritikagyűjtemény korrektúrázásnál bennrekedt vagy bekerült hibái alig szúrnak szemet: a Tartalomjegyzék és a főszöveg egymás segítségére siet, ha kell. Az interjúk a személyességnek korlátozott teret engedő vallomások arról, hogy a család másfél évszázados értelmiségi (tanári, papi) múltja milyen indíttatásokat és miféle töprengéseket rótt a szülővárosából, Nyíregyházáról Budapestre került egyetemistára, egyetemi oktatóra, Petőfi-kutatóra, tudósra, kritikusra, szerkesztőre. Aki – mint többször is említi – lényegében példaképek nélkül, céljait és eszményeit maga alakítva-érlelve jutott el addig az általános megbecsültségig, szakmai magaslatig, amelynek összegző példája az Eleven hattyú négyszázötven oldala is.