Az 1994-ben született Kemény Zsófi első prózakönyvének borítóján három diákarcot látunk. Két fiú és egy lány fekszik a fűben, s mintha a napfény apró sugarak játékos vonalkáival jelölné meg őket. Nagyon közel hevernek egymáshoz, de testük nem érintkezik, s mindhárman másfelé (a felhőkbe, az égbe?) néznek. (A fedlapot Szöllősi Mátyás fotójának felhasználásával Pikler Éva tervezte a Tilos az Á Könyvek – Pozsonyi Pagony Kft. kiadványához.)

A finoman manipulált fotó hűen fejezi ki a tehetségesen összemesterkedett mű epikai karakterét. A három főszereplő egymástól a három különféle betűtípus és a spáciumok által elválasztott verbális szelfijei montírozódnak tizenkét fejezetbe, s minden fejezetnek három cím jutott. A tizenkettes szám teljesség- és sok egyéb szimbolikus sugallata és a hármas szám misztikuma találkozik. A történet nagyjából három hónapot perget le közelebbről, de – középiskolásokról lévén szó – odaértődik a háttérbe az egész tanév, az egész esztendő, a rendre fő problémaként jelentkező (meglepően súlyos dilemmát hordozó) előtörténet is.

Az írói fogások ügyes szerkesztőre, a motívumok biztos kezelőjére vallanak (így hőseink magasság- és mélységélménye, egymást ellentétező kalandja,  a két végletes szédület: A kupolában – A barlang). A regény egészére kiható, bizonyos megoldásait indokoló lényegi mozzanat, hogy a slammelés döntő művészeti, közösségi élményként, pillanatnyi életmegoldásként kap benne helyet. Ez a szál még szükségszerűbbé teszi, hogy a stiláris szövöttség a diáknyelv, a szleng, a vaskosabb, értelmiségi színezetű argó és a kulturális tudálékosság szókészletét, hol rögtönzöttnek, hol ismétlőnek ható technikáját alkalmazza. A matéria néha vegyesebb az elhihetőnél, a számos találó szöveghely mellett majdnem ugyanennyi ki is zökkent az olvasásból (függetlenül attól, hogy valaki szívesen fogadja ezt a nyelvezetet, vagy sem). [Fruzsi] „Azt állítja, hogy mióta összejöttetek, Eszter ignorálja, pedig országos nagy barinők lettek, és te is ignorálod, pedig ő szeretne téged közelebbről megismerni”: az utolsó tagmondat publicisztikus sótlansága, a kétszer beékelt, textusidegen ignorál szó, valamint az „országos nagy” és különösen a kulcsszó „barinők” nem alkot szerencsés elegyet.

Még több a gond a figurarajzzal. Ágó (Ágoston) koraérett, korafelnőtt, egy családfenntartó gondjaival megterhelt, démonizált alakja szelfinek elmegy, de barátja-vetélytársa, a másként céltudatos, sportos és legkevésbé sem méregkeverő Toma (Tamás) szelfije mellett nem mindig értelmezhető. Kettejük barátságát talán egyedül Eszter értheti belülről (neki „naptári”, teljes személynév jut, a fiúknak becenév – ebben is működik a jellemzés), Toma iránti szerelmével, a „lesz, ami lesz” és a „jaj, ha sehogysem lesz” néha eltúlzott, sírós izgalmaival. A három egyes szám első személyű, szaggatott monológ természetesen egymásba öltődik, mindhárom szelfin kontúrosan vagy sejtelmesen mindig ott van a másik két szereplő is. Az önportrékból szervezett kis csoportkép pedig nagyobb közösségi horizontokba igyekszik illeszkedni (derék, de értetlen édesanya vagy zaklatott család mellé, különféle iskolatársak közegébe, a házibulik erjedésébe, ifjúsági mozgolódásokba – mindösszesen a mai, életkori, morális és egyéb módon széttöredezett társadalomba).

A könyv nem sorolható a manapság közkedvelt, bőven és általában sorozatokban termő iskolaregény műfajába. Akadnak ugyan rokon vonások, de Kemény Zsófi eleve nem az iskolaregény-modell(ek) felől indul, a komponálás és a beszéltetés technikája sokkal jobban izgatja, és némely ellesett-átvett sémák ellenére már morzézza magát az írói szuverenitás. Tematikusan azt kapjuk, amit várhatunk, s ami szükséges: a célkeresés és céltalálás nehézségei, az érzelmi-hangulati szélsőségesség stádiumai összefüggnek a(z első) dugással, a piával, a droggal, a szexuális tájékozódás vívódásaival, további a brahival, a stiklivel, a jobbára kedvező vagy elfogadható családi, baráti szituációk közepette is magányos kamasz, bakfis lelki szelfijeivel. 

Ha a szerző elveszti uralmát a szöveg felett, önfelmentési, hárítási megoldásokat keres. „Mindenkinek olyan a szex, amilyennek megéli! – olvassuk. – A test csak kivetülése gondolatainknak! Ha szeret, akkor nem csinálhatod rosszul! […] Ha érzi, hogy szereted, és magadból odaadsz neki mindent, ami neked drága, amit szeretsz magadban, akkor értékelni fogja. Csak szeretned kell magad!” Erre az „oktatásra” Eszter joggal csattan önmagában: „Aztakurva. Ezt, mondjuk, akár a leggyatrább női magazinban is olvashattam volna”. De hát most itt, az Én még sosem lapjain olvassuk. Mint A változnakazidők közhely mély igazságtartalma fejezetcímet is, a hivalkodó, elvileg élőbeszéd-kopírozó egybeírások, ironikus szófordulat-kipécézések egyikeként.

Ami a slammernek bejön, az írónak nem mindig. A slam mint önkifejezés ebben a regényben megpróbálna kiterjeszkedni mind a tizenkét egységre, ugyanakkor korlátozza is magát, hogy súlyponti helyzetekben tűnhessen fel. Arányok, eljárások, sutaságok ellen sok kifogást emelhetünk, de ez a rokonszenves, eleven munka sokkal jelentősebb teljesítmények előjátéka lehet.