Kleist: Kohlhaas Mihály– Zsámbéki Színházi Bázis, Szkéné Színház, MASZK Egyesület
2015.07.12.

Noha a pofán csapással, egyáltalán: bármiféle csapkodással óvatos vagyok, mégis ez a helyzet: Nagy Zsoltot pofán csapja Kohlhaas Mihály szerepe. És megmutat benne valamit, amit én még nem láttam: a félelmet. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Pető Kata, Nagy Zsolt, Bach Kata
Pető Kata, Nagy Zsolt, Bach Kata

Ez persze, mármint a félelem, kicsit bonyolultabb annál, mint hogy egyszerűen a fenti lead végére vessem. Amikor ugyanis betódultunk az otthonos és szeretett helyszínre, a zsámbéki bázis nagy hangárjába, és elvackolódtunk a rozoga széksorokban, a szereplők már ott álltak a játék terében, farkasszemet néztek velünk, és ott már nem Nagy Zsolt, hanem Kohlhaas állt. És nem ő félt, hanem én, mert láttam rajta, hogy útját már végigjárta.

Halált érdemel, vagy életet? Ez a kleisti kérdés, amely mindjárt az előadás elején – és majd a végén is – elhangzik, és a közönségnek módja van kézfeltartással válaszolni; és mivel tudni véljük, miről szól a darab, győznek a kegyelemre szavazók. Aztán hogy ez valódi kegyelem-e Kohlhaas számára, abba inkább nem gondolunk bele.

Gábor Sára dramatizálta Kleist elbeszélését; markáns és friss változat ez, szinte észrevétlenül szól rólunk és hozzánk, itt, most. Van néhány ki- és beszólás, de úgy simul bele a textusba, hogy kicsit sem mutogatja magát. Nem véletlen, hogy az előadás végén ez a kérdés – élet vagy halál – már nem reflektál a nézői véleményre; ekkor ugyanis már árnyaltabb a tudásunk, és szerencsésen elbizonytalanodtunk. Nem, nem mérnénk halált Kohlhaasra, hiszen az igaza szinte világít, de muszáj eltöprengenünk a bosszún...

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

A két nő – Pető Kata és Bach Kata – játssza a két lovat, pompás mozgással érzékeltetve (le)pusztulásukat, szenvedésüket. És ők játsszák a női szerepeket is: Pető Kata a feleség, aki egyetlen pillanatig próbálná ugyan visszafogni a férjét, de szinte a következő pillanatban már ő az, aki a sérelem legfőbb áldozatává válik. A trapéz egyik oldalán elindul, hogy jogorvoslatot szerezzen, és mire a teret megkerüli, már halott. Bach Kata az értetlen és aggódó gyerek – hogy ő az igazi áldozat, ezt ekkor még csak sejtjük.Mert Kohlhaas bosszúja rettenetes; igaz, a sérelme is az. Nagy Zsolt játéka meghatározza az előadás egészének tempóját – nagy trapp, amit látunk –, szinte húzza magával a többieket is. És nem is csak szinte: a rendező ugyanis Hegymegi Máté koreográfus, aki ügyesen simítja egybe a mozgást és a szöveget. Nem érzem föltétlen szükségét, hogy mozgásszínházként definiáljam az előadást, noha kétségtelen, hogy a mozgás alaposan megsegíti a szöveg dinamikáját. A trapéz alakú játéktér voltaképpen egy medence – mindjárt az első percekben meg is telik vízzel, és attól kezdve ebben járkálnak, szaladnak, esnek és fekszenek a szereplők. A víz mindvégig képes megmaradni a „cifra szolga” szerepében: tudunk róla, de nem birtokolja figyelmünk egészét – és néhány igazán szép jelenet természetes közegévé válik.

Jelenet az előadásból. Forrás: Zsámbéki Színházi Bázis
Jelenet az előadásból. Forrás: Zsámbéki Színházi Bázis

Hegymegi Máté útja csak első pillantásra hasonlít a Horváth Csaba-féle rendezői iskolára. Hangsúlyos különbség, hogy a Gábor Sára dramaturggal (egyetemi hallgatóval) való együttműködés révén a mozgásszínházi nyelv folyamatosan ütközik, felesel és összefonódik egy másfajta, a textusra erősen építő színházi gondolkodással, vagyis a jelentésben, mondhatni, csapatmunka van.Mozgás és szöveg együtt hajtja előre a történetet, melynek lényeges eleme, hogy Kohlhaas szinte végig az igazságszolgáltatásban bízik: törvényességre, jogalkalmazásra szorítaná a hatalmat, mindhiába. Nagy Zsolt eltökélt és rendíthetetlen, így Kohlhaas igazságkeresése szinte észrevétlenül csap át féktelen és embertelen tömeggyilkosságba, mértéktelen, észvesztett bosszúba. Hasadt figurája mégis egy: a személyes veszteség és sérelem az állampolgári kiszolgáltatottsággal és megalázással összefonódva igazolást nem, de magyarázatot azért ad erre a reakcióra – és az már Hegymegi különleges színházi nyelvi érzékenységéből fakad, hogy a tömeges halál, az ártatlanok és bűnösök szétválaszthatatlan halmazának a pusztulása megrendítő látvány – csapódnak a vízbe a testek, fölkel és ismét zuhan mindenki, tömeggé válik az egy-egy alak, fröccsen a víz szanaszét, mintha vér... Éljen, de bűnhődjön, felelném, ha kérdeznének. De, mondom, nem kérdeznek.

Ahogy az előadásban is: az említetteken kívül Nagy Norbert, Fehér László, Jankovics Péter, Kárpáti Pál, Király Attila, Pallag Márton és Horkay Barnabás érdeme, hogy a zsámbéki bázison az előadás után a sötétben fölfelé botorkálva megint van min elgondolkodni. Mert azt, ugye, eddig is tudtuk, hogy a jog és igazság olykor messzire távolodik egymástól, de ha ez az öntudatos és önérzetes ember, ez a jogban-bízó Kohlhaas sem jut el a törvényhozás magasáig, akkor nagy a baj, mert jön a bosszú, a mindig véres.
Szerző: Csáki Judit
Író:  Heinrich von Kleist,  Színpadi adaptáció:  Gábor Sára e.h.,  Cím:  Kohlhaas Mihály,  Koreográfus, rendező:  Hegymegi Máté,  Szereplők::  Nagy Zsolt,  Pető Kata,  Bach Kata,  Nagy Norbert,  Fehér László,  Jankovics Péter,  Király Attila,  Kárpáti Pál,  Pallag Márton,  Horkay Barnabás,  Látvány:  Fekete Anna,  Zene:  Kákonyi Árpád,  Fény:  Payer Ferenc