Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MADÁRPROBLÉMÁK

Jonathan Franzen: Diszkomfortzóna
2015. jún. 13.
Ha valóságos önéletrajzi írásokként olvassuk Franzen elbeszéléseit, akkor arra a sommás megállapításra juthatunk, hogy az amerikai író élete ritka eseménytelen volt, írásai egy átlagos, kispolgári figura mindennapjait ábrázolják, ahol a család, az érvényesülés, a biztonságra való törekvés áll a középpontban. SÁNTHA JÓZSEF KRITIKÁJA.

De létezik-e önéletrajz egyáltalán? Az önábrázolás lehetséges, megvalósítható írói szándékot rejt-e magában? Nem ugyanúgy a képzelet, a kreatív önszemlélet mezsgyéjén bolyongunk, mint minden más fiktív elbeszélés esetében? Mennyiben tekinthetjük az elbeszélésekben csellengő hőst magának az ifjú Franzennek? Egy minden szempontból középosztálybeli család gyermeke, testvérei is a kor, a hetvenes évek nemzedékének tipikus, lázadó, majd lehiggadó figurái. A családi háttér felrajzolása az anya halála után, amikor őt bízzák meg, hogy számolja fel a gyermekkori otthont, adja el a házat, annyira a szokványosat, az átlagosat, a magától értetődő dolgokat veszi számba, hogy ez már kissé zavaró. Valóban semmi repedés, semmiféle szabálytalan torzulás nincs ezen a képen? Sem az ironikus túlzás, sem pedig a patetikus önelégültség felé nem lendül ki az inga, miközben pedig a korábbi regényeinek világát vázolja fel újra.

franzen

Ugyanezt érezzük a diákcsínyeket elbeszélő fejezetben, ahol az iskola annyira megértőnek mutatkozik a csengőket éjjel áramtalanító, a tanár szobáját bútorokkal zsúfolásig megtöltő kisbetyárok tettei iránt, hogy évzárón az igazgató azt emeli ki, mennyire rendesek voltak, amikor a padokat beszámozták a helyreállítást segítendő. Itt a lázadás, a diszkomfortzóna is olyan tágas, hogy maga a tett a saját értelme ellen vall. Hasonlóan komfortos a fiatalember további társadalomba való eligazodást segítő útkeresése, a keresztény közösség csapatépítő foglalkozásai. Csak néha lebben fel a fátyol, ha valaki a kábítószerezés bűnébe esik, de efféle botrány nem történhet meg hősünkkel, ő tényleg példás életű ifjú, édesanyja kedvence, a család büszkesége, minden tekintetben a saját útját tudatosan járó amerikai fiatal.

A nehézségek a párválasztás és a családalapítás körül kezdődnek számára. A mindenben sikeres és eddig mindig példásan teljesítő ifjú végleges partnerre vágyik, és olyan életre, amely kizárólagossá teszi számára a család szentségét. Sokévi mintaházassága után derül ki, hogy a tökéletesség egyféle önbecsapás, ahol a paradox módon az ideák megvalósulása mond ellent a reális életnek. Egy steril családi-házastársi kapcsolat önmagát számolja fel, amelyben egyik fél sem jut levegőhöz, sem pedig tartós boldogsághoz. Hősünk addig köti az ebet a karóhoz, míg a sokadik eb már lassan túljut életének fogamzó korán, és az a veszély fenyegeti hősünket, hogy immár nem lesznek utódai.

Itt vetődik fel az olvasóban a gyanú először, hogy az egész, önéletrajznak hazudott írás nem egy nagyszabású és végletekig késleltetett hatásmechanizmussal dolgozó élet-groteszk-e, amely éppen a vallott céljával ellentétes mondandót tartalmaz? Mert az utolsó fejezet (Az én madárproblémám) különösen a magyar olvasó számára nagyon is egy megfogható szellemi lény irodalmilag hiteles üresjárata. Nem tudunk nem Tandori Dezső életére és madaraira gondolni, miközben hősünk a családteremtés és érvényessé tehető élet kudarcai elől menekülve Amerika bozótosaiban és mocsaraiban fürkészi a legkülönfélébb madárfajokat. Mi az élet, ha nem egy madárpótlék, vagy inkább: mi a madár, ha nem egy életpótlék? Mi szolgál mit? Melyik volt előbb, mi minek a következménye? És ekkor már hangosan röhögünk, nemcsak a kezét tehetetlenül és megadóan felemelő Franzenen, de magunkon is: mi, olvasók is hasonlóan mellékutak és nyúlösvények százait jártuk és járjuk be, hogy az életpótlékok összessége kitegyen egy életet.

Az önéletrajz persze maga is egy életpótlék, hiszen kézbe vehető az üressége és a semmisége. Van a Diszkomfortzónában persze sokféle anyag, amely ezen a zárt individuumon túlmutat, és világokon áthatoló érvényességgel bír. Ilyen a korrupció, amely a mérnök apát bélyegzi meg, amint sok éven keresztül elfogadja az ingyen nyaralásokat, az európai utazásokat a megrendeléseket nyerő cégektől. Ilyen a már emlegetett kisvárosi, vagy legalábbis vidéki élet szűkössége, ahol az ember nagy reményeket vesztegethet élethossziglan. Az évezred első éveinek amerikai belpolitikája, amely a konzervatív G. Bush adórendszere miatt a gazdagok paradicsomává tette az országot, ahol a jövedelmek elosztása egyre szűkebb rétegeknek kedvezett. S szinte mellbevágó az a megállapítása: „Az egész országban olyan szegényellenes hangulat alakult ki, hogy még a nincstelenek közül is sokan a saját gazdasági érdekeik ellen szavaztak.”(265.)

Ha csak ennyi volna a könyv, már akkor megérne egy alapos kutakodást, de mivel sokkal több, úgy valamiként, hogy nem tételszerűen okos, sőt, az anyagának ellentmondva bölcs. Kimondatlanul lázad egy világ, egy életszemlélet, az egész valóság ellen, miközben ennek a díszleteit elfogadja. Mivel nem tehet semmit ellene, okosan hallgat. S föltehető az ifjúkori lukácsi kérdés: hogy minden irodalmi-esztétikai probléma nem egy életprobléma inkább? Hogy miközben egy gondolatözönön hatolunk keresztül, nem csak a saját, alig fenntartható életromjainkat próbáljuk restaurálni?

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek