Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÖLD MEG A SZEMTANÚT!

Oliver Frljić: Aleksandra Zec / Horvát Nemzeti Színház, Rijeka, TESZT 2015
2015. jún. 13.
Azt mondják, erősen „véleményes”, tabudöntögető, provokatív rendező. Így van: Oliver Frljić Aleksandra Zec című rendezése, amelyet a temesvári TESZT-en is bemutattak, megint beletenyerel valamibe. CSÁKI JUDIT KRITIKÁJA.

Mondhatnánk: könnyű neki. Az ex-jugoszláv országok közelmúltja kiapadhatatlan forrás; hogy képzavarral éljek: tálcán kínálja a szőnyeg alá söpört problémákat. Valamennyi a múltfeldolgozás gyűjtőkategóriájába tartozik – erre valahogy kivált érzékeny az egész kelet-európai blokk, legtöbbje momentán negatíve, vagyis hagyjuk a francba az egészet.

Jelenetek az előadásból. Forrás: teszt.ro
Jelenetek az előadásból. Forrás: teszt.ro

Oliver Frljić eddigi életműve keményen feszül szembe ezzel a szemlélettel: a Turbo folk című előadás, amelyet 2008-ban mutattak be a rijekai Nemzeti színházban, még elsősorban az utódállamok népeinek zavaros útkeresését mutatta be, aztán a trilógia második része – Átkozott legyen, aki elárulja a hazáját! – két évvel később a ljubljanai Nemzeti Színházban került színre, a harmadik pedig, amely a Gyávaság címet viselte, a Szabadkai Népszínház szerb társulatának produkciója volt. Kapott nagyokat a melldöngetős szerb nacionalizmus, az elegáns kívülállás, az öldökléseket – például a srebrenicai mészárlást – az emlékezetből kitörölni vágyó felejtés-agresszió; Frljić rendezői keze sosem kesztyűs. Harsány és teátrális jelenetekben következetes – és a nézőket sem békén hagyó – szókimondás jellemzi, „direktben” alkalmazza a valóság tabunak tekintett kellékeit, a nemzeti lobogókat, himnuszokat, de bírósági jegyzőkönyveket, vallomásokat, illetve a múltfeltárás részeként keletkezett dokumentumokat. (A gyávaság című előadás végén a színészek például a színpad elejére ülve tizenkét percig sorolták a srebrenicai vérengzés földerített áldozatainak nevét.)

A temesvári fesztiválra meghívott előadás, az Aleksandra Zec is valódi történet; verbatim színháznak csak azért nem nevezném, mert a dokumentumok közé fikciós jelenetek is illeszkednek. A forma átlátszó, akár az ablaküveg: egy asztal mögött ül a hat szereplő, apa, anya és a három gyerek. Egy szerb család. Amely persze nem oly régen még egyszerűen jugoszláv volt, a később horvát Zágrábban. A rijekai – horvát – nemzeti színház produkciója (ez is a provokáció része, nyilván) arról szól, hogy a háború idején öt horvát fegyveres, négy férfi és egy nő megöltek – menekülés közben agyonlőttek – egy szerb férfit, Mihajlo Zecet, majd elhurcolták a gyilkosság szemtanúit, a feleségét és Aleksandra nevű tizenkét éves kislányát, felvitték a hegyekbe, kivégezték és ott hagyták. Tettüket előbb beismerték, majd egy zűrzavaros bírósági procedúra végén enyhe büntetést kaptak, és később néhányat közülük kitüntettek a honvédő háborúban végzett tevékenységükért. Egyikükből később magasrangú „testőr” lett, másokat egyéb bűncselekményekért bebörtönöztek, megint mások elhagyták az országot. A család életben maradt két gyermekét 2004-ben másfélmillió kunával kárpótolták.

És ha Frljić nem csinál színházat ebből a történetből, akkor marad ott, ahol addig volt: egyetlen epizód a „történelem fintorának” nevezett megannyi különös, de a nagy sorsszövetbe belesimogatható fordulat közt.

Díszlet alig van – az asztal és a székek mögött egy földhányás –, és a szituáció is egyszerű: egy hétköznapi családi este, lefekvéshez készülődés, közben az ilyenkor szokásos dialógusok – fogmosás, bepakolás, stb. – mellé ugyanolyan ejtett, nyugodt tónusban előadott mondatok kúsznak be arról, hogy mi fog történni azon az éjszakán. A flashback ellentéte ez: elmondják a kislánynak, hogy hárman meghalnak, két gyerek túléli, és a részleteket mintegy érdeklődve firtató kérdésekre csupa tényközlő, higgadt válasz érkezik. „Meghalsz”, igen, „ők megmaradnak”, igen. „Moss fogat”, igen.

zec1

A brutális rész – vagyis maga a „tett” – nem a legbrutálisabb; Frljić alaposan átrendezi a hagyományos skálát. A kislányt betemetik a földkupac alá – nem, nem bábut, hanem a színészt, igen –, na, ez brutális, ez az „elkaparás”, „elföldelés”, ez a méltatlan eltüntetés, mert a gyalázat valahogy mindig együtt jár a gyalázással. De utána nyuszifüles kislányok – élő, igazi tizenkét évesek – kaparják ki őt a föld alól, hogy elbeszélgessenek a 2015-ben tizenkét évesek a huszonöt évvel ezelőtti tizenkét évessel. Gyors kérdezz-felelek ez, majdnem csupa horvát kislány, mi közük is lehetne ahhoz a régi történethez – hát nagyjából annyi, mint annak a régi kislánynak a mai kortársakhoz: tudni egymásról, tudni, hogy vannak és voltak, tudni, mi hogyan történt. És amikor az egyik kislány azt feleli a nemzetiségét firtató, ártatlannak hangzó kérdésre, hogy „szerb”, hát alig egy pillanatra torpan meg a nézői figyelem.

Amikor a temesvári TESZT fesztiválon láttam az előadást, még azt tartottam hangsúlyosnak benne, hogy a múltat meg kell ismerni, mégpedig a leghétköznapibb, emberi történetek szintjén; szembe kell nézni vele, hogy tudjuk, merre tovább. Ott, Romániában, vagyishogy Erdélyben, ahol sem szerbek, sem horvátok nincsenek (vagy vannak), kínálta magát egy hozzánk sokkal közelebbi behelyettesítés. Ma pedig, itthon, Magyarországon már kínálja magát az újabb tanulság: a nép bármikor bármilyen gyűlöletre fölhergelhető, és amíg egy kormányzat erre a silány reflexre épít, addig nem, nem lesz béke az olajfák alatt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek