Jurassic World
2015.06.10.

A Jurassic World igazi nosztalgiapark: az idősebbekkel összekacsint, a fiatalabbaknak pedig új, látványosabb Jurassic Parkot ígér. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Nagyobb. Menőbb. Veszélyesebb. Ezt ígéri a Jurassic World, és többnyire teljesíti is: a dinoszauruszok nagyobbak, a hősök menőbbek, a kalandok veszélyesebbek. Több ponton látványosabb, mint a Jurassic Park, és viccesebb is, több helyen pedig rosszabb, kapkodósabb és felszínesebb, de mindez talán lényegtelen. A Jurassic World egyet nem tud: visszahozni azt a katarzisélményt, amit a kilencvenes években Spielberg filmje jelentett.

Generációs volt az az érzés, az első találkozás, és a döbbenet, hogy ilyet is lehet. Hogy egy hatméteres T.Rex ilyen élethűen beleliheghet az ember arcába. Nem Sam Neillébe, hanem az enyémbe, ott, a budapesti Kossuth moziban. Akkor persze még a fene se tudta, hogy Spielberg digitális, térhatású hangrendszert fejlesztetett ki, hogy az elefántbébik és alligátorok, bálnák és tigrisek leheletéből és bömböléséből kikevert dinoszauruszhangok minél vérfagyasztóbbak legyenek. És bár továbbra is használt távvezérelt állatrobotokat, a dinókat George Lucas cégének úttörő számítógépes technikájával mozgatta olyan plasztikusan.

A Jurassic Park talán minden más filmnél többet tett azért, hogy Hollywood mára afféle élményparkká váljon. Ami azzal csábítja be a moziba az embereket, hogy korábban elképzelhetetlen szituációkat – lebegni az űrben (Gravitáció), repülni egy másvilágban (Avatar), ingázni a felhőkarcolók közt (A csodálatos Pókember) – tesz átélhetővé, és teljességgel reálissá. Persze, a cél mindig is ez volt, csak a módszer változott. Már a 2001: Űrodüsszeia is azért lett óriási siker, mert a korát meghaladó precizitással és valósághűséggel ábrázolta az űrt és az űrutazást – miközben magát a filmet végigunatkozták és értetlenkedték az emberek (elég csak elolvasni Updike Nyúlketrecét).

A digitális technikát végül arra használta az amerikai filmipar, hogy a valóságosnál is valóságosabb világokat és lényeket teremtsen. Ahogy az IMAX-szlogen is mondja: a filmet már nem nézni kell, hanem a részévé válni. Ez történik a Jurassic Worldben is: az egykor megálmodott élménypark jó pár éve üzemel, a látogatók dinólovaglásra, -simogatásra is mehetnek, sőt egy golyó- és karomálló gömbkocsiban az életterükbe is kigurulhatnak. Ám abban a világban, ahol minden megvalósult, ahol minden átélhető, egyre gyorsabban kell kielégíteni az újdonság iránti igényt. Ezért a konglomerátum, ami a Jurassic World-öt üzemelteti, egy új, hibrid dinót hoz létre, egy még nagyobb és még veszélyesebb állatot, amelyre várhatóan még több ember fog befizetni.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből
A Jurassic Park is ezt a saját magára, meg a tömérdek kapcsolt termékre utalgató ironikus játékot űzte, csak a tétek nőttek azóta. Ma már a film előtt lemegy a reklám (a dinoszauruszos videojáték mellé extra legószett és tornazsák [!] is jár), a prológ pedig megfogalmazza a nézők helyett a kételyeiket. Húsz év elteltével is érdekesek lehetnek még az óriásdinók? Le lehet még nyűgözni egyáltalán az okostelefonjukhoz ragadt kölyköket? A Jurassic World-ön, még ha flott is a szarkazmusa, végig érződik ez a megfelelési kényszer. És van valami taszító abban, ahogy az okos ember, aki átlátja a szituációt, egy gúnyos mosollyal mégis behódol neki. Maximálisan, csont nélkül.

Közben pedig két kapura is játszik: őrizni akarja a spielbergi lelkületet, de kortársra is szabná a szórakoztatást. Nemcsak visszakacsint a régi filmre az eredeti logó meg a dzsipek megidézésével, de újra is játssza a történetét: a két veszélybe került lurkót megint egy gyerekektől ódzkodó felnőttnek (Claire – Bryce Dallas Howard) kell megmentenie, ezúttal egy motoros velociraptor-idomár segítségével (Owen – Chris Pratt, aki az új Harrison Ford lehetne). És ez működik is, mert nem a szülői érzékenységére ráébredő Claire-re, hanem az egymástól eltávolodott testvérek kapcsolatára fókuszál (a hajas Ty Simpkins nagyon jó, igazi spielbergi gyerekszínész: lelkes geek és érzékeny, magányos kisfiú egyszerre).

Ami nem működik, az a spielbergi filmkészítés. Hiába alakítja fazonját a régi rajongók ízléséhez, a Jurassic World teljesen más film, mint a Park. A ’93-as mozi amolyan vízválasztó volt a blockbusterek között: bár akadtak benne logikátlan ostobaságok, objektíve jól meg volt csinálva. Az emlékezetes jeleneteket sorolni lehet: mikor a dagi informatikus lerobban a kocsijával, és ártalmatlannak nézi a pávaszerű dinót, mire az hosszú kivárás után arcon köpi; mikor a T.Rex megtámadja a hőseinket, és folyamatosan eszkalálódik a szituáció, az arcukba liheg, szétcsap köztük, majd a fán fennakadt autóból kell kijutniuk Sam Neilléknek. Ezek feszültségre építkező, lassan kifejtett, a nézőt folyamatos bizonytalanságban tartó jelenetek, amelyeket az tetéz, hogy a dinoszauruszok mai szemmel is roppant élethűen mozognak bennük.

A képek forrása: PORT.hu
A képek forrása: PORT.hu
A Jurassic Worldben nincs idő efféle kimértségre. Ma már egyszerre két-három párhuzamos jelenetet is összevágnak, hogy peregjen a tempó. Megy az üldözés, azt mások nézik, kommentálják egy monitoron, majd a kommentálókat is elkezdik üldözni. De a gyerekek, akik a Jurassic Parkban még földre koppant állal ámuldoztak, vagy sikítva menekültek, itt, ha félnek is, az egészet játékként fogják fel. „Anyu büszke lesz rám” – mondják egymásnak, mikor lecsapnak egy velociraptort, egy halálugrás végén pedig nevetve kászálódnak ki a vízből. Mintha csak a valóság helyett egy videojátékba képzelnék magukat. Ennek megfelelően a metaforikus tét is más: az alkotás helyett a szórakoztatás. Már nem a teremtő tudós, John Hammond van a középpontban, hanem az üzletet fenntartó cég. Hammondot (azaz Spielberget) még az foglalkoztatta, lehet-e teljes mértékben kontrollálni a teremtést (vagyis a digitális technikát). A megvalósult élménypark vezetőit az érdekli, le lehet-e kötni a régi mókával a mai nézőket.

Le hát, még ha továbbra is vannak benne logikátlan ostobaságok, és még ha nem is lép igazi stílus a spielbergi helyére. Az ilyesmit ma már ki lehet nevetni, és önreflexiónak hívni, ha újrajátszanak egy történetet. A Jurassic World pedig tényleg játszik, és láthatóan élvezi: elszórakozik azzal, milyen dinókat lehet génkatyvasztani a laborban, majd azzal is, hogy ezeket egymásnak ereszti. Szórakoztatja az egész önreflexív körítés, hogy minden második mondatával kibeszél a nézőhöz. A humorérzéke stimmel: ügyesen figurázza ki a heroikus pózokat (már nem dzsipben, hanem tűsarkúban menekülnek a T.Rex elől), az össze nem illő jellemek kötelező románcát, és akár a haláleseteket is.

Ennek megfelelően az egész játék következetesen súlytalan marad. Ahogy az lényegében a blockbuster definíciójából is következik, ami mindenből csak egy kicsit adagol: humort, horrort, akciót, családi szálat. És súlytalan azért is, mert itt már nem csak a dinók vannak pixelből. (Nem csoda, hogy a film talán legérzelmesebb jeleneténél, melyben kiszenved egy növényevő dinoszaurusz, valódi állatrobotot használtak.) Közben viszont azt kapjuk, amiért fizetünk. Sok dinoszauruszt, sok nosztalgiát. Egynek megteszi, blockbusternek pedig ideális: a Jurassic World két óráig elszórakoztat, de nem érint meg, még véletlenül sem.
 
Szerző: Soós Tamás