Saul fia
2015.06.11.

Obszcén művészi tett "újrateremteni" a holokausztot, vagy az emlékezés legmagasabb rendű formája? Lehet meztelen statisztákból hullahegyet építeni a jó ízlés határain belül? És vajon Auschwitz autentikus ábrázolása tényleg hasonlíthat egy videójátékhoz? NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.


A füst, a hullákat pakoló munkások és a fák között az ég – nagyjából ennyi látszik azon a négy elmosódott fényképen, amelyet a zsidó foglyokból verbuvált Sonderkommando egyik remegő kezű tagja titokban készített Auschwitzról 1944 augusztusában. Ez a nagy jelentőségű fotókészítés meglehetős történelmi hűséggel ismétlődik meg Nemes Jeles László első nagyjátékfilmjében, és ez a hangsúlyos jelenet (melyben a bátor foglyot alakító slammer-költő-újságíró Pion István egy kitartott beállításban kattintja el a hullahegyekre szegezett fényképezőgépét) arra a problémára hívja fel a figyelmet, hogy vajon lehetséges-e hiteles képet adni a holokauszt infernális valóságáról, és vajon szabad-e egyáltalán. Nemes Jeles László filmjében ugyanis éppen erre tesz vakmerő kísérletet, és ezzel a jelenettel nem csupán vállalkozása céljára és központi kérdésére utal, de alighanem azokra a diskurzusokra is, amelyek a holokauszt ábrázolhatóságát firtatják – legyen szó például Jacques Rivette egykori nagyhatású dühöngéséről a Kapò egyik elegáns kameramozgása kapcsán, vagy az Auschwitz-fotók kiállítását vitató eszmecseréről a Les Temps modernes patinás hasábjain. 

Hogyan lehet érvényesen ábrázolni az európai kultúra legfőbb traumáját? – teszi föl a kérdést tehát a Saul fia, miként lényegében minden komolyan vehető láger-film, sőt minden témáról mesélő releváns műalkotás. A koncentrációs táborok közvetlen valósága ugyanis máig az egyik legerősebb tabut jelenti a mozgóképes (és persze: minden művészi) ábrázolásban. A holokausztot ugyanis az általános vélemény szerint képtelenség és ízléstelenség a realizmus eszközeivel feldolgozni, sőt „minden kísérlet ebben az irányban szükségszerűen elhibázott (tehát immorális), minden újraalkotás szánalmas és groteszk” (Jacques Rivette); ráadásul „az üzemszerű tömegmészárlás ’szokványos eseményeit’ csak középszinten” lehet megmutatni (Kertész Imre). A tökéletes, iparszerű embertelenség felképesítése tehát egyrészt erkölcstelen, másrészt szinte biztos művészi kudarc – és Nemes Jeles László első nagyjátékfilmje (melynek elkészülését érthető módon egyetlen nyugat-európai ország sem támogatta) erre cáfol rá döbbenetes erővel.


Merthogy a Saul fia – az a film, amelyről a legtöbbet beszéltek az idei cannes-i fesztiválon, és amely az utóbbi fél évszázad egyik legnagyobb sikerét hozta meg a magyar kultúrának –  egyenesen Auschwitz poklának közepébe delegálja nézőjét. Oda tehát, ahonnan maga Claude Lanzmann tanácsolta el művészkollégáit („a gázkamrákba nem lehet bemenni”), és ahol valamiféle történelmen kívüli, megérthetetlen (Heller Ágnes) és elgondolhatatlan esemény történt, amely ekként – legalábbis az általános vélekedés szerint – nyilván ábrázolhatatlan. A legvégsőbb borzalom megmutatására vonatkozó tabu tehát nagyban abból az elképzelésből következik, hogy ehhez a borzalomhoz egyszerűen képtelenség hozzáférni a szellem és képzelet hagyományos eszközeivel – amely elképzelést az utóbbi évtizedekben számosan kritizálták (köztük például Alain Badiou). Merthogy a holokauszt kitüntetettsége nagyban éppen abból fakad (amint erről Nemes Jeles filmje is pontosan számot ad), hogy a nácik döbbenetes alapossággal és mérnöki precizitással gondolták végig és szervezték meg – és amíg ezt a gondolkodást a Gonosz és az „elgondolhatatlan” szférájába utalva nem vagyunk hajlandóak mi is végiggondolni, addig alighanem továbbra is velünk marad.

Auschwitz filmművészete az uralkodó diskurzus fényében egy folyamatos kudarctörténetnek tűnhet föl előttünk – és a Saul fia fogadtatását (illetve az alkotók nyilatkozatait) szemlézve tényleg az a benyomás alakulhat ki az emberben, hogy a műfaj elmúlt hatvan évben készült példányai nagyjából mind ugyanolyan elvetemülten szentimentális hőstörténetek, mint Steven Spielberg szívrepesztésre komponált láger-giccse, a Schindler listája. Pedig a holokauszt poklának érvényes ábrázolására azért számos példa sorolható elő – mindenekelőtt Andrzej Munk torzóban maradt munkája, az Egy nő a hajón, vagy éppen Alain Resnais, illetve Claude Lanzmann nevezetes dokumentumfilmjei (Éjszaka és köd; Shoah), amelyek azzal oldják föl a megragadhatatlan megragadásának paradoxonát, hogy a konkrét ábrázolás helyett a sejtetés és felidézés eszközéhez nyúlnak. Resnais és Lanzmann az eredeti helyszíneken utólag készített felvételeket archív képekkel és a történtekről mesélő narrációval (Resnais), illetve a szemtanúk elbeszéléseivel (Lanzmann) kombinálja, és ekként a nézői képzeletet mozgósítva idézi meg a lágerek horrorját – Nemes Jeles László pedig ebben az értelemben hűséges követőnek tűnik. 

Hiszen a Saul fia leglátványosabb és leginkább ünnepelt formanyelvi megoldását éppen a látótér részleges korlátozása (és így a képzelet ingerlése) jelenti. Nemes Jeles filmjében a halálipar egyik zsidó napszámosát, a Sonderkommando egyik tagját, Sault (Röhrig Géza) követjük konok figyelemmel, aki precíz rutinban kíséri a frissen érkezett zsidókat a gázkamrák felé, gépiesen gyűjtögeti társaival a fogasra akasztott ruhákat és a meztelen holttesteket, végül nagy lendülettel lapátolja a krematóriumban keletkezett hamut a folyóba. Ám hiába vizsgálhatjuk sosem látott közelségből a halálgyár működését, a főhős fejéhez tapadó kamera, a kis mélységélességű kompozíciók és a klausztrofób képarány révén a borzalmak java a szemhatáron kívül marad. A rémisztő dübögéssekkel és sikolyokkal zsúfolt hangsáv, illetve a háttérben derengő hullák – a Saul fia főként ezekkel stimulálja a nézői képzeletet. De ez az eljárás (mely önmagában nyilván a legkevésbé sem mondható újszerűnek, elvégre bevett gyakorlat a minimalista művészfilm mestereitől hollywoodi zsánerfilmekig) azért kivételesen nagy hozamú művészi megoldás, mert megdöbbentő erővel közvetíti a főhős helyzetét és érzékelését. Hiszen a halálüzem foglya és egyszeri dolgozója csak úgy képes elvégezni pokoli feladatát, ha blokkolja észlelését, ha tehát nem néz rá és nem gondol arra, amit végez. A Saul fia intenzív szubjektivitású formanyelve tehát nem csupán ügyesen megkerüli a közvetlen ábrázolás tabuját, de egyszerre működik a horrorisztikus hatáskeltés hatékony eszközeként és a Sonderkommandósok létállapotának elementáris erejű metaforájaként: a közelgő kivégzésük tudatában csak a következő pillanatra fókuszáló rabok rövidlátó, beszűkült tudata ugyanis az egyetlen lehetséges létformát jelenti a számukra.  

Ami az igazán radikális ebben a perspektívában, az a holokauszt tökéletesen érzelemmentes ábrázolása. Nemes Jeles filmjében a foglyok és az áldozatok között csak nyomokban érzékelhető bármilyen együttérzés vagy bajtársiasság: a romantikus háborús filmek emberies gesztusai helyett csupán kétségbeesetten rettegő férfiakat látunk, akit folyvást villogó szemekkel sziszegnek a másik arcába.  A Saul fiában az egyetlen szeretetviszony és valódi érzelmi kapcsolat egy halott és a főhős között szövődik: a főhős a gázkamra rutinszerű kiürítése során életben talál egy kisfiút, és miután végignézi, ahogy egy náci tiszt megöli, úgy dönt (talán valamiféle bűntudattól vezérelve), hogy minden áron megpróbálja eltemetni a zsidó szokások szerint. A film cselekménye innentől fogva erre a küldetésre fókuszál, ami rendkívül bizarrnak tűnik a teljes fordulatszámon dübörgő halálüzem kontextusában, de különösen irracionális annak fényében, hogy az esedékes kivégzése miatt rettegő Sonderkommando éppen lázadásra készülődik. Míg tehát az elbeszélés és a formanyelv a lehető legközvetlenebbül Saul figurájához tapasztja a nézőt, a meglehetősen nehezen hihető és látványosan szimbolikus történet valamint a lélektani realizmus elutasítása (hiszen Saul érzelmeiről és motivációjáról alig tudunk valamit) eltávolít és elidegenít – és Nemes Jeles filmje ezáltal egy olyan befogadói pozícióba helyez minket, ahonnan újra és újra meg kell határoznunk, hogy miként viszonyulunk Saul tevékenységéhez. Merthogy a fiát temetni vágyó rab megszállottsága egyértelműen fenyegeti társai szabadulását és mindannyiuk túlélését, így egy hagyományos háborús film logikája szerint színtiszta árulásnak és irritáló tébolynak tetszik – ugyanakkor Auschwitzban, sugallja Nemes Jeles (egyébként Kertész Imre Kaddisával teljes egyetértésben), az emberiesség szükségszerűen irracionális, és a humanitás egyetlen autentikus formája nem az életre, hanem a halálra vonatkozik. 


A Saul fia azonban nem tartja fönn végig ezt a perspektívát – és talán ez a leginkább problematikus vonása. A konok Sonderkommandós hibbant missziója során ugyanis rendre életveszélyes helyzetekbe kerül, ahol az elbeszélés legfőbb kérdése már elsősorban a túlélésre vonatkozik (legyen szó a lapát körül bonyolódó tóparti konfliktusról, vagy a rabbimentés szekvenciájának végéről, ahol már nagy mélységű totálképekben láthatjuk a pisztollyal történő kivégzéseket).  Nemes Jeles filmjében bizonyos szempontból egyszerűen túl sok minden történik: Saul missziója a cselekmény második felében olykor hajmeresztő kalandokban dús borzalomtúráként, afféle halálgyári thrillerként kezd működni, amelyben mechanikusan követik egymást a végső cél kiviteléhez szükséges alfeladatok. Ezekben a jelenetekben az „itt és most” hitelesítő esztétikája (melynek egyik királyaként éppen a holokauszt-ábrázolás elátkozott giccsmestere, Spielberg nevezhető meg a Ryan közlegény nyitószcénája miatt) inkább a drámai intenzitást szolgálja, semmint bármiféle autentikus lágertapasztalat közvetítését, és a fiúról szóló történet ironikus módon a háttérbe szorul, már-már zavaróként hat, vagy csupán egy távoli metaforát jelent. 

Nemes Jeles László apja, Jeles András művészetének egyik központi gondolata szerint a huszadik századi kultúra lényegében a kukkolásról és mások szenvedésének élvezetéről szól. A Saul fia realisztikus esztétikája révén szintén felveti ezt a problémát, egyúttal okosan reflektálja – és az egyik legfőbb érdemét az jelenti, hogy szigorúan és provokatívan újragondolja a holokauszt ábrázolásának bevett kódjait. Mindemellett pedig elképesztő technikai precizitással és brutális elkötelezettséggel prezentálja pokoli vízióját (és ez utóbbi a legtöbb közreműködő munkáját fémjelzi, Röhrig Géza elementáris erejű alakításától kezdve Zabezsinszkij Éva kasztingján és Erdély Mátyás kitartóan zaklatott kamerakezelésén át Zányi Tamás minuciózus aprólékossággal megdolgozott hangsávjáig). Lehet, hogy a lélegzetelállítóan megkomponált hosszú snittek láttán elő lehetne hozakodni Rivette vádjával a magamutogató virtuozitás bűnével kapcsolatban – de ettől még a nyitószekvencia (melynek első snittjében Nemes Jeles László tiszteletteljesen főt hajt önmaga és első rövidfilmje előtt) vagy a vízparti menekülés jelenetének intenzitása bizonyosan példa nélküli a magyar film utóbbi évtizedeiben. Nemes Jeles László világverő bravúrja nem csupán azért érdemli ki mindannyiunk tisztelgését, mert lenyűgöző tudatossággal használja ki a film kifejezőeszközeit (és nagy erővel bizonyítja, hogy a mozi korántsem vizuális, hanem audiovizuális művészet), hanem mert a konvencionális elbeszélő-logika megtartása mellett is lehengerlő radikalitással és bátorsággal közelít a választott témájához.