Igen, ezen a hangversenyen valóban elhangzott Beethovennek mind az öt gordonkára és zongorára írott szonátája, és ez valóban kivételes teljesítmény kilóra, továbbá fizikai és érzelmi megterhelés tekintetében is, de ez ötödrangú fontosságal bírt az adott pillanatban. Meg kell továbbá még említenem, mert álságos dolog volna úgy tennem, mintha ez nem foglalkoztatott volna mindenkit, aki jelen volt, hogy Várdai István idén 30, Frankl Péter pedig idén 80 esztendős, és a nagy londoni zongoraművész művészi energiája, fizikai állóképessége és játékának kontrolláltsága különleges emberi élményt jelentett minden hallgatója számára. Ezekre a körülményekre mégsem utalok többet a továbbiakban, mert a látszatát is el szeretném kerülni annak, hogy az a nagyszerű ajándék, amelyben a két művész részesítette a jelenlévőket ezen az estén, csak „ahhoz képest” vagy „tekintetbe véve, hogy” lett volna rendkívüli esemény. Ilyesmire ne is gondoljon senki.
 Frankl Péter |
Párját ritkító művészi csodáról, a zene ünnepnapjáról lévén szó, nehéz a lényeget meggyőzően összefoglalni úgy, hogy nem tévedünk bele a közhelyek csapdájába és nem elégszünk meg a konkrétumokat megkerülő szuperlatívuszokkal sem. Márpedig arra valóban nem tudok elemzés értékű választ adni, hogy ez az egész este pontosan miért volt olyan felejthetetlen. Mondjuk, amiért minden a helyén volt, amiért minden pontosan olyan volt, amilyen. Azért, amiért a zenét szeretjük. Azzal azonban megpróbálkozhatom, hogy összegereblyézem egy pár konkrét benyomásomat; talán érzékeltetni fognak valamit.
Azzal kezdem, ami már a művészek bevonulása előtt szöget ütött a fejembe: hogyan fognak kommunikálni egymással? Várdai István zongoraszékének és kottatartójának elhelyezése ugyanis már ekkor jelezte, hogy a csellista Franklnak majdnem teljesen háttal – egészen pontosan a zongora „STEINWAY” feliratának háttal – fog ülni. Érthető, hiszen a cselló előre sugároz, s hangjának egyensúlyt kell tartania a zongoráéval. De azután saját fülemmel hallottam, hogy az összjáték tökéletesen működik, helyenként már-már misztikus módon, például, amikor hosszabb kitartott hang és átkötés után hangsúlytalan helyen indultak együtt tovább. Azután visszaemlékeztem rá, hogy nem először vagyok tanúja ennek a varázslatnak: már a kaposvári kamarazene-fesztiválokon feltűnt, hogy partnertől függetlenül Frankl olyan intenzitással bocsátja ki magából a zenei impulzusokat, hogy azok valahogyan, talán a falaktól visszaverődve, talán a testén áthatolva, mindenképpen elérik a másik játékost. Persze a vonós szólista néha odafordul a zongoristához, aki maga is elhajol a zongorától, hogy segítsen neki; az összhang azonban e viszonylag ritka pillanatok között is makulátlan. Látjuk tehát Várdait, amint a szó szoros értelmében, háttal ülve is fürdőzik a szép hangok Frankl keltette özönében, és ez a legmagasabb rendű együttműködésre ihleti őt.
 Várdai István |
De rosszul mondom, persze, mert ebből akárki azt hihetné, hogy Frankl vezetni, diktálni szeretné az együttműködést, önmagát szeretné előtérbe helyezni, holott ilyesmiről egyáltalán nincs szó. Az ő igyekezete, hallatlan koncentrációja egyértelműen arra irányul, hogy a lehető legtöbb támogatást nyújtsa partnerének – önmagára még gondolni sincs ideje, annyira lekötik őt a zene eseményei és a partnerére való koncentráció.
Eközben Várdai István a legnagyobbakra jellemző biztonsággal és a külsőségek radikális mellőzésével követi és alakítja hangzó valósággá a legnagyobb fegyelmezettséggel és egyszersmind a legnagyobb – és valami ritka harmóniát tükröző – érzelmi tágassággal a zeneszerző szándékait, azok teljes hierarchiáját a legrejtettebb utalásokig, a komikustól a fenségesig.
Valami ilyesmi tehát ennek a mindig ugrásra kész, mindig ruganyos összjátéknak, ennek a zene teljességének kifejtését célul kitűző együttműködésnek a lényege. S ez az a cél, amit a tapasztalt rész-varázslatok egytől egyig szolgálnak: a zenélés mindent átható nyugalma, az ízlés és mérték uralma; az imitációk egylényegűsége és külön-külön mégis tökéletes hangszerszerűsége; Várdai ezüstös puhaságú hangjai az egyvonalas oktávban; Frankl fickós nonlegatói és szívbemarkoló dalolása; az utolsó szonáta sírnivaló pillanatai és schuberti szívverései. A legdöbbenetesebb élményben pedig a hivatalos műsor utolsó tétele, a D-dúr szonáta szikrázó keménységgel megformált, paroxizmusig fokozódó fúgája részesítette a hüledező közönséget; sokan nem hallottuk még a Nagy Fúgát sem ilyen vizionárius erővel megszólalni.
A Varázsfuvola „Bei Männern, welche Liebe fühlen” duettjére komponált, ráadásként eljátszott variációsorozat még egyszer elkápráztatta a közönséget a maga üdeségével és robbanékonyságával, néhány álomszerűen szép megoldásával. Ahogy néztem, szép számmal voltak fiatalok a nézőtéren. Vannak olyanok, akik erről az estéről még sokáig fognak beszélni.