Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FLAKONBAROKK

John Gay: Koldusopera / Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház, TESZT 2015
2015. jún. 5.
Egyik oldalon pompa és fényűzés, másik oldalon éhínség és nyomor. Léteznek törvények, de csak a szegényekre vonatkoznak - mondja a konferanszié visszafogott dühvel. Színházat nézünk, a valósághoz képest. A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház Koldusoperáját. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

Az ipari forradalom máig ható társadalmi következményeivel mulattat a John Gay szatirikus művét alapanyagul használó előadás. Az 1728-ban bemutatott Koldusopera a korszak társadalomrajzát rögzíti és elemzi. Akkoriban egy jókora vasajtó csukódott rá a később (Brecht korában) proletároknak nevezett nincstelenekre – most ugyanez a vasajtó csapódik be a proletároknak már nem nevezett nincstelenek orra előtt.

Tokai Andrea
Tokai Andrea

Közben világklasszissá lett Brecht 1928-ban bemutatott Koldusoperája – a társulat jó arányérzékkel nem ezt a remekművet állította színpadra (amelyet másfelől nem lehet eleget játszani a kézenfekvő aktualitása okán), hanem a kevésbé kanonizálódott eredetit, alaposan a jelenre és társulatra szabva.

Így a temesvári Koldusopera előadása igazi „káeurópai” kulturális tett, lévén a térségben markáns hagyományokkal rendelkező nepotizmust ma az EU-ban mintaadóként képviseli széphazánk, Romániát derekasan megelőzve – ugyanakkor Szerbiának, a csatlakozni igyekvő államnak is erős praxisa van abban, hogy a hatalmi pozíciókat családon belül tartsa. Szerbiát egyébként a vendégalkotók miatt emlegetem, akik a társulattal húrokon pendülve nem átallnak a valósággal szórakozni, sőt szórakoztatni.

Kokan Mladenović rendező és Irena Popović zeneszerző (akikhez Góli Kornélia efféle munkában jártas dramaturgként csatlakozott) ott folytatta a temesvári társulattal, ahol az újvidéki Opera Ultimával abbahagyta – meglehet, a rendező járja a környéket és el-elidegenít: Brechtet szövegileg aktuálisan nem használja, miközben a színházát betéve tudja, és politikusan provokálva használja is. Színészei kibeszélnek, pontosabban kiüvöltik a történetből a hétköznapi valóságukat – miközben persze a Koldusopera történe is a valóságunk, még mindig –, ez a színház kifejezetten a nincstelenek, kiszorultak, elesettek, gyengék fájdalmaira érzékeny, miközben elmeséli a rendszer és az emberi természet oly keserves működését is, továbbá maximálisan lojális azokkal, akik a színházba szórakozni járnak.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból

Az előadás társulati perpatvarral kezdődik, a vita tárgya, hogy ennyiből nem lehet színházat csinálni, élni meg aztán végképp nem – mégis hamar arra jutnak (valóság ide, személyesség, játékosság oda, csak van tempó, ritmus, dramaturgia meg a többi szabályszerűség, ami a szándékokat pontosan valóra váltja), hogy mindezek ellenére is lesz színház. A vita után Gay történetéhez egy aktuális román top-koldus listával kötnek át. Kifejezetten üdítő, hogy legalább a színházban nevetgélhetünk jelenlegi társadalmi rendszerünk vérlázító igazságtalanságán, álságosságán és hamisságán.

A színház a valóságban, színház a színházban játékot (már Gay beleírt egy kolduló színészt a darabjába) a társulat fanyar öniróniával húzza alá, ami szerint a munka koldulással és prostitúcióval vethető össze. Ahogy Peachum mondja: „A színházművészet és a koldulás ugyanabból a talajból táplálkozik. Meggyőzöl róla egy vadidegent, hogy te valaki más vagy, kitalálsz egy megható történetet és ezen keresztül kicsalsz belőle egy kis pénzt.” Ebből a nekikeseredett, abszurd játékból kiderül annak, aki nem tudja, hogy a színházcsinálás ma sem könnyű megélhetés, hanem valami nemes kedvvel művelt bolondéria. Mindez egyúttal egy könnyen befogadható állítás arról, miért és hogyan nem lehet az élő művészet kis/polgári.

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Néhány gurulós ruhaakasztót – hangert – és széket leszámítva, illetve azt, hogy székekből rakják össze a játszók a börtönt szempillantás alatt, a tér (Marija Kalabić munkája) üres, a monumentális, pet-palackokból készült gyönyörű kristálycsillár jelzi a világ kettősségét. Egy makettel jelzik továbbá, milyen lehetne az előadás, ha volna rá pénz. A jelmezek barokkos vázak – a korabeli operajátszásban tán pont ilyesmiket hordtak a ruhák alatt. Elhangzik a felvezető „vitában”, hogy a jelmezekre sem jött meg a pénz, miközben ezek az alighanem tényleg olcsó kreációk nagyon is szellemesek. Tatjana Radišić munkája a játékot ügyesen kommentálja, emlékezetes részlete a pillangó-rebbenékeny hangulatot megjelenítő sok sárga gumikesztyű. A mozgás (Andreja Kulešević koreográfiája) egyébként is az előadás hajtóereje, a tiszta erőből és csupa finomságból szívhez szóló öttagú zenekarral kísért dalokkal együtt.

Fotók: Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház
Fotók: Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház

A sztori elindulása után aztán nem sokkal Tar Mónika megakasztja a játékot, hogy elmondja, a pár mondatba sűrített személyes érintettsége okán nem akar játszani abban a jelenetben, amelyikben végigveszik a koldus-zsánereket Peachum tanítása szerint. Miközben ez is játék a játékban, halálosan igaz, de éppen csak egy pillanatra csapja falhoz a közönséget, már fordulunk is vissza a mulatságos történetbe – ezzel éreztetve a játék valósággal való élő viszonyát. Ennek a folyton jelzett kettősségnek egy későbbi kiszólása, nekünk, nehogy egy pillanatra is azt higgyük, nem rólunk van szó: „Hányszor tettük le voksunkat olyanok mellett, akik szemünk láttára alakultak át hasonlóvá, mint Mr. Peachum ebben a jelenetben.” Eddigre már gondolkodás nélkül is tudjuk minden mozzanat mögött a valóságot látni, ami túlhúzottabbá teszi a reflexiónkat, mint ahogy a színházi allegóriákkal kapcsolatban általában is működik ez a nézői mechanizmus, s ha hozzágondoljuk ehhez a könnyeden előadott súlyos dalokat és táncokat, értjük, miért éreztük olyan jól magunkat előadás alatt.

S ahogy minden Koldusoperában szükségszerűen lennie kell egy indokolatlanul és émelyítően szirupos dalnak a koldus-, illetve színházszakmai hatásmechanizmus érzékletes megjelenítésére, szerencsére itt is van; Simó Emese Pollyja adja elő, egy nézői búcsúlevélre válaszolva. Kokan Mladenović bámulatosan megmozgatja a társulatot: a pörgő jelenetekben is sok színt mutatva megy mindenki Tokai Andrea és Balázs Attila istenien fanyar, elegánsan aljas párosával. Az ember dudorászva jön ki a nézőtérről, mintha bármi oka lenne rá.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek