„Ez a könyv az én személyes történetem is. A Kádár-rendszerben én is alattvalóként, a hatalom alávetettjeként éltem. […] Érthető, ha most, amikor már kellő időbeli distanciával tekinthetünk vissza a félmúltra, és főleg, amikor rendelkezésünkre állnak korábban titkos dokumentumok, (újra) megpróbálom összerakni a rendszer mozaik-képét.” Ezekkel a mondatokkal nyitja új kötetének Bevezetőjét Gervai András, aki – Szőnyei Tamáshoz hasonlóan – hosszú évek óta sokunk helyett, s ha tetszik, sokunk képviseletében kutatja közös történelmünk egyik legkínosabb (épp mert gyakran jelenünk egyes szereplőire is árnyékot vető) vonulatát. Gervai személyes bevonódását, kutatói működésének emberi tétjét éppenséggel innen is leolvashatjuk, hiszen a szerző bő fél évtizede megélni kényszerült azt a mélyen magyar abszurdot, ahogy Szabó István ügynökmúltjának feltárása kapcsán az ún. balliberális véleményformáló értelmiség tekintélyes hányada zajosan és kiközösítő indulattal ellene fordult.
Gervai új könyve, a Titkos Magyarország előreláthatólag és borítékolhatóan nem kavar majd ekkora vihart: részben mert (bár ismert nevek akadnak a kötetben) jelenkori nagyságokat közvetlenül nem fenyeget a tényfeltáró írások sora, részben mivel az egyes fejezetek ezúttal nagyobbrészt nem egy-egy ügynöki pályafutást, hanem egy-egy komplex esettanulmányt mutatnak be. Így aztán az ügynökjelentések, s általuk az ügynöki „életművek” is döntően az állambiztonsági akciók, nyomozások, légvárépítések és önigazoló látszattevékenységek folyamatában tárgyalva jutnak elénk.
Gervai mindemellett, helyes arányérzéket tanúsítva, kitüntetett figyelmet szentel a tartó- és egyéb tiszteknek, vagyis az állambiztonsági apparátus hivatásos állományának, melyet a Kádár-kor nagyrészt megörökölt az ÁVH-tól, s melynek egyes tagjai azután a rendszerváltást követően is munkához jutottak még szakterületükön. A kötet egyik legérdekesebb tanulmánya épp egy ilyen állambiztonsági családot mutat be: a középpontban dr. Szalma Józseffel, a Vizsgálati Osztály hajdani vezetőjével, a Nagy Imre-per egyik előkészítőjével, aki sorozatos fegyelmi vétségeket és áthelyezéseket követően végül vízvezeték-szerelőként fejezte be pályafutását, s akinek apja, két felesége és még a lánya is a Cégnél dolgozott. Szalma lefelé görbülő karrierje a kontinuus jelleg mellett ugyanakkor alkalmasint azt az ambivalens viszonyulást is jelezheti számunkra, amellyel a politikai vezetés viseltetett az ÁVH-tól örökölt káderek iránt.
Szalma személye a kötetet nyitó esettanulmány révén vált érdekessé Gervai számára, mely esettanulmány a még 1949 nyarán börtönében meghalt (öngyilkossá lett? agyonvert?) kommunista filmember, Angyal György elmaradt rehabilitációjának iratanyagát vizsgálta. Hasonlóképp egy mélyen korjellemző eset, egy falu éveken át tartó, s minden szempontból hiábavaló körülnyomozása hozta a szerző elemző tekintete elé, s így elénk is azt a falusi plébánost, aki évtizedeken át jelentett környezetéről, híveiről és paptársairól. Jászszentandrás és „Vereczkei”, azaz Vezér Béla plébános összekapcsolódó pártanulmánya a kötet egyik kutatói csúcs-, és történeti-emberi mélypontja. A Jászszentandrás lakosai ellen lefolytatott nyomozássorozat kiváltója egy a Magyar Televíziónak címzett, álnéven írt levél volt, amelyben a műsorpolitika bírálata mellett néhány rendszerellenes megjegyzés, múltbeli bűnökre utaló kitétel is szerepelt. Ez az egyetlen levél elegendő volt ahhoz, hogy beinduljon, és két éven át üresben forogjon az állambiztonság gépezete: embereket és írógépeket lenyomozva, szakértői véleményeket berendelve, s hatalmas iratanyagot termelve – a semmiért. (Igaz, a mikrotörténet kutatója utóbb nagyon is hasznát veheti mindennek, az iratokból következtetéseket levonva a közösség életrendjéről, világképéről, csoportdinamikájáról.) E haszontalan nyomozásban jutott szerep „Vereczkei” ügynök meganyi rosszindulatú jelentésének is, s az ő papi-és-ügynöki pályafutását bemutató írás az ügynökproblematika egy különösen érzékeny részletét tárja fel: a bizalom intézményes letéteményeseinek árulásait. Papok mellett a pszichiáterek is ilyen, a feltétlen bizalmat megelőlegező viszonyban állnak pácienseikkel, s Gervai könyve e körből is felhoz pár figyelemreméltó (és visszataszító) esetet, ahol lélekgyógyászok üzemszerűen jelentettek betegeikről, kollégáikról.
A kötet tanulmányainak sorában akad még pár abszurddá növesztett nyomozás (mint pl. a mátészalkai Lenin-szoborra „hüjét” irkáló ismeretlen elleni hajtóvadászat), a magyar Nobel-díjasok és egyéb idegenbe szakadt tudósok bekerítésére irányuló akció, bocsánatosan súlytalan írás (Kodály), s a kötet utolsó harmadában pár interjú a besúgás lélektanáról meg egy gyorstalpaló jellegű, végtelenül hasznos állambiztonsági ki kicsoda/mi micsoda is.
Gervai sokunk helyett végzi munkáját, írtuk fentebb, s most megismételjük. „[M]indenki szem a láncban” – szól a híres Illyés-vers egyik sora: valakinek egyszer végig kell vizsgálnia mind e láncszemeket.