A műsor Schumann kései Stuart Mária-dalaitól két kis Debussy-cikluson és Mahler Rückert-dalain át Messiaen Poèmes pour Mi-ciklusának második kötetéig ívelt: korban és stílusban hatalmas utazás, ám csakis a dalirodalom legnemesebb, legmagasabb csúcsokat ostromló alkotásaiból válogattak.

Magdalena Kožená

Ilyenképpen a műsor rendkívüli erőpróbának is bizonyult, amelynek során a két művésznő imponálóan állt helyt – hacsak a Magdalena Kožená részéről a Schumann-dalokban tanúsított különös éneklésmódot nem tekintjük problematikusnak. Nehéz erről biztos ítéletet mondani, mert igen sajátos, szinte „elidegenedett”, „kései” hangvételű dalciklusról van szó, amelyben a költemény, a beszéd lüktetésének érzékeny követése mintha már nem az énekszólam jellemzője, feladata volna többé, hanem csak a zongoraszólamé; miközben az énekes jellemzően hosszan tartott hangjai mintha csak a beszélő magányát és elviselhetetlen szorongását lennének hivatva megjeleníteni. Mindenesetre én ezeket a hangokat színben és dinamikában kissé túlságosan mereveknek, modulálatlanoknak éreztem. Egyszerűsítve: sok volt a vibrato, és kevés a piano. Ugyanakkor Kožená gesztikulációját némileg eltúlzottnak és görcsösnek, a zenei intenzitást pótolni igyekvő gesztusnak éreztem. Eközben a partnernőjéről alkotott benyomásaim az első pillanattól igen kedvezőek voltak.

A hangversenynek ezen a – számomra – nehéz szakaszán túljutva azonban már egyre sokasodtak a pozitív, részben egyenesen élményszerű benyomások. Debussy három (eredeti) Bilitis-dalában egycsapásra rendbejött minden, az énekszólam már az első dalban visszanyerte puhaságát és hajlékonyságát, nem utolsó sorban pedig a pianóit. A „Le Chevelure” című középső dal a maga melankóliájával és remekül felépített tetőpontjával érzéki élményt jelentett – ez az igény a Schumann-ciklusban persze fel sem merült. A záró dalban – „Le tombeau des naïades” – kerültek először reflektorfénybe Kožená nagyszerű énekesi kvalitásai: nagyszerű vonal-építkezése, hangjának regiszterek közötti kiegyenlítettsége, illetve dús mélységei. Micuko Ucsida iránti lelkesedésünket pedig tovább fokozta akkordjainak igen érzékeny és differenciált megszólaltatása, illetve a kezdet földöntúli hangjának és a lezárás ünnepi harangzúgásának zenekari minőségű felidézése.

A Mahler-dalok bebizonyították, hogy az előadóknak a német dal iránti affinitásával sincs semmilyen probléma; még Kožená vibrato-többlete se tért vissza többé; a korábbi merevségre csupán a kissé lehajtott, a közönséggel való szembenézést kerülő fejtartás emlékeztetett. Igen szép volt a harmadik dal – „Blicke mir nicht in die Lieder” – komor kezdésének útja a himnikus befejezésig, s ezután az első igazán nagy élmény, az egyik leghíresebb és legemblematikusabb Mahler-dal, a 9. szimfóniában is felidézett „Ich bin der Welt abhanden gekommen” varázslatos érzékenységű előadása. Ezt a záró „Um Mitternacht” azután valószínűleg még túl is szárnyalta a maga tudatosan felépített, szuggesztív drámaiságával. E két dalban Micuko Ucsida pedig végleg meggyőzött bennünket arról, hogy amit csinál, az a vokális kamarazenélés magasiskolája, a színkezelés, az alkalmazkodás, az idővel való mesteri bánásmód, egyszóval a dalzongorázás kimagasló példája.

Micuko Ucsida

Debussy Verlaine-versekre komponált Ariettes oubliées sorozata – kissé understatement jellegű címe ellenére – lényegesen súlyosabb világot idéz fel, mint a Bilitis-dalok. Az előadók itt már tökéletesen felszabadultnak hatottak, és az „Il pleure dans mon coeur” című gyönyörűséges dalt például nehéz az övékénél tökéletesebb előadásban elképzelni. De rendkívül meggyőző volt a „L’ombre des arbres” reménytelenség-hangulata – és „schumanni” zongora-utójátéka – is.  A záró dal – „Spleen” – pedig egyenesen felkavaró volt.

Mindezek ismeretében is revelációnak hatott azután az, hogy a két művésznő milyen közelről és mélyen ismeri Messiaen rendkívül sajátos – és az előadóval szemben is rendkívüli követelményeket támasztó – világát. Emeljük itt most ki csupán az előadott ciklus záródarabjának – s az Messiaennál mi más lehetne, mint ima – a túlvilági és megrendítő befejezését, amely után a közönség által joggal kiharcolt, s a színképet pl. Janáček vagy Wolf dalaival radikálisan még tovább tágító ráadások következtek.

Köztudomású, hogy Kožená pályafutásában egyfelől a Mozartig terjedő zeneirodalom, másfelől az opera műfaja dominál¸ továbbá az is, hogy Micuko Ucsida rendkívül sokoldalú művész, aki számára a dalénekesekkel való együttzenélés periférikus terület. Együttes teljesítményük mindazonáltal a műfaj klasszikusaiéval vetekszik.