Tirso de Molina: Hol szoknya hol nadrág / Kecskeméti Katona József Színház
2015.06.04.

A kérdés, hogy ki viseli a nadrágot. Nem képletesen, hanem a valóságban. Merthogy a zöld nadrág minden lányt megigéz – legalábbis a megigézett lány szerint. Persze, nem a nadrág igéz, hanem aki hordja. És naná, hogy nő van a nadrágban. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

Tirso de Molina nálunk csaknem ismeretlen darabja a reneszánsz komédiák fordulatait a barokk bonyolultabb, filozofikusabb ábrázolásmódjával ötvözi. Hoppon maradt hősnője húz nadrágot, hogy leleplezze csalfa vőlegényét és meggátolja házasságát. Álruhájában akarva-akaratlanul a szerelme jövendőbelijének kiszemelt lányt csábítja el. A szerző azonban nem éri be ennyivel, a bonyodalmak fokozódnak: az álruhás lányba más nő is beleszeret, a menyasszonynak más kérője is van, ráadásul hősnőnk nemcsak férfi, hanem női szerepet is játszik – miközben a csalfa férfiú sem a saját szerepét alakítja. 

Körtvélyessy Zsolt, Gábri Nikolett
Körtvélyessy Zsolt, Gábri Nikolett
A kusza hazugságszövevény adja a mű szövetét - színrevivőinek először alighanem azt kell eldönteniük, mit kezdenek ezzel a szövevénnyel. A kifinomult karakterábrázolás összetettségének bizonyítékát látják benne, s elkezdik szétszálazni, a reálszituációkat gazdagon kibontva, az ambivalens érzelmek széles skáláját megmutatva – vagy éppen ellenkezőleg: az egymásra torlódó érzelmek és az általuk provokált lehetetlen helyzetek abszurditására helyezik a hangsúlyt, és a reálszituációktól elemelve, idézőjelek közt, ironikusan láttatják a történéseket. A kecskeméti bemutató esetében a választási lehetőség már akkor leszűkült, amikor A zöldnadrágos lovag régi, Berczeli Anselm Károly-féle magyarítása helyett a rendező, Réczei Tamás új fordítást rendelt Vecsei Miklóstól. Vagy legalábbis akkor, amikor elfogadta a szöveget.

Merthogy Vecsei Miklós egyértelműen az utóbbi irányba mozdult el. És gyorsan túl is futott a célon – hiszen a létrejött szövegváltozat nem pusztán ironikus, idézőjeles újragondolása a klasszikus szövegnek, hanem mai képzettársításokat és szinte parodisztikusan értelmezett magatartási attitűdöket kortársi szlengen, bemondásokon, vicceken keresztül érvényesítő átírat. Lírai sablonok mai szófordulatokkal, szófacsarásokkal, sajátosan képzett összetett szavakkal, kínrímekkel, színházi reflexiókkal, jelentős mennyiségű jobb-rosszabb (de zömében nem túl friss) viccel, ritkábban obszcén kifejezésekkel vagy éppen valódi költészettel keverednek a szövegben. 

A történet követhetősége nem tűnik fontos szempontnak; a kusza lélektani szituációknál jóval hangsúlyosabbak a szinte szünet nélkül áradó, igen vegyes minőségű szóviccek és poénok. Vannak, akik a klasszikus szövegek hasonló stílusú átírását elvből ellenzik. Jómagam biztosan nem tartozom közéjük, de csak akkor tudok igazán örülni a vállalkozásnak, ha a létrejövő szöveg igazán jó. Vecseié nem az; a reálszituációkat, de közel sem annyira eredeti, ötletes, izgalmas, hogy egy gátlástalan, fergeteges humorú színpadi blődli alapja lehessen.

Gelányi Bence, Szemenyei János
Gelányi Bence, Szemenyei János
Hogy ez utóbbi létrejöttére nincs esély, abban már Réczei Tamásnak is szerepe van, aki nem próbál a szövegkönyvével adekvát színpadi nyelvet kialakítani. A díszlet és a jelmez természetesen stilizált, a külsőségek közvetítik is a kortársi életérzést, ám a játékötletekkel óvatosan bánik a rendező. Ízlés kérdése (is) ez, de úgy gondolom, ha már az előadás alkotói Vecsei Miklós szövegkönyve mellett döntöttek, célszerűbb lett volna egy gegekben tobzódó, ötletet ötletre halmozó, a reálszituációktól akár teljes egészében függetlenedő színpadi nyelvet kidolgozni. Nem tudom, hogy a szöveg problémáit, egyenetlenségeit el lehet-e tüntetni, de igazán jó játékötletekkel, felpörgetett ritmussal talán el lehet érni, hogy az alapanyag pusztán hivatkozási alappá váljon, és a játék mint játék legyen hatásos és magával ragadó. Ebben az esetben lényegtelenné válna maga a történet, eszembe sem jutna számon kérni a szereplők viselkedésének és a szituációk alakulásának konzisztenciáját, vagy azon tűnődni, hogy a kortárs magatartási attitűdök megmutatásán és a mai szleng alkalmazásán túl mennyire nem érződik, hogy az előadásnak a mához, hozzánk is köze volna. 

Így viszont eszembe jut, hiszen a történet nem tűnik el, de fordulatai és a szereplők reakciói sokszor nem hatnak hitelesnek. A reálszituációknak nincs igazi tétjük, az ábrázolt érzelmek ritkán érintenek meg, ugyanakkor a játék lendülete sem ragad magával, a ritmus szét-szétesik, a humort pedig szinte kizárólag a verbalitás határozza meg (a szófacsarások, a vicces szóalkotások pedig egy idő után kifejezetten fárasztóak). A színészi játék ingadozik a karakterteremtés, a tipizálás és az ironizálás között; hol realisztikusan megmutatott érzelmekkel szembesülünk, hol egyes személyiségjegyek kapnak nyomatékot, hol pedig a karakterek parodisztikus megjelenítését látjuk. 

Jelenet az előadásból. Fotók: Walter Péter
Jelenet az előadásból. Fotók: Walter Péter
A kisebb szerepek vagy markánsan elrajzoltak (mint Magyar Éva könnyen csábuló, vénlány Clarája, illetve Gelányi Bence e.h. heves és eszesnek a legnagyobb jóindulattal sem mondható Juanja) vagy elmosódottak, kevéssé körvonalazottak (mint Körtvélyessi Zsolt szigort magára erőltető, de végső soron mindenbe belenyugvó apafigurája, illetve Jablonkay Mária szinte csupán dramaturgiai funkcióval bíró Lucreciája). A főszereplők közül Szemenyei János meglehetősen ellenszenves, mélyebb érzésekre eleve képtelennek látszó ficsúrt formál Martinból. Az alakítás erénye ugyanakkor, hogy az idézőjeleket a legtöbbször szervesen tudja játékába építeni; úgy képes kívülről, ironikusan láttatni a figurát, hogy a karakter viselkedése többé-kevésbe konzisztens marad. A női főszereplőknek erre kevesebb az esélyük – már csak azért is, mert bonyolultabbnak láttatják a figurákat. Gábri Nikolett e.h. álmodozó lánykaként, üresfejű mai fiatalként, harcra kész amazonként is meggyőző, de ezek az árnyalatok nem egyszerre, szervesen egymásra épülve, hanem váltakozva jelennek meg az alakításban. Decsi Edit Juanaként plasztikusan rajzolja meg a szerelméért, érzelmeiért harcolni kész, józan, felvilágosult, talpraesett nő figuráját, de talán túlzottan finoman, a kelleténél (vagyis a szövegkönyv által indukáltnál) kevesebb iróniával mutatja vergődését a saját maga által kreált csapdahelyzetben. És mintha zárójelbe kerülne az is, hogy a hazugságszövevényt elsősorban ő szövi, meglehetősen gátlástalanul, kevés empátiát mutatva a többiek felé. 

A szöveg és a játékmód közti diszkrepancia elbizonytalanít az alkotói intenciót illetően is; csak találgatni tudom, hogy egy alapvetően realisztikus játékmódra hangolt előadás csúszott el a teljesen más intenciójú szövegkönyv miatt, vagy a szöveg irályának kellett volna meghatároznia a játékot, ám nem sikerült a hozzá illő nyelvet, formát megtalálni. Tirso de Molina drámája színpadjainkon alig-alig játszott, érdekes, a vígjátéki sablonokat eredeti módon alkalmazó komédia; finoman mára hangolt, részletgazdag, alapvetően realisztikus megvalósítása akár abban is segíthetett volna, hogy a mű idővel a honi színházi repertoár részévé váljon. Ettől függetlenül semmi kifogásom nem lenne a blődlivel, a reálszituációkat felülíró gegsorozatokkal szemben sem – ha ezek következetes, sokszínű és invenciózus színpadi nyelvvé állnának össze. Az előadás mintha egy ideig próbálna kapaszkodni egyik vagy a másik lehetőségbe, hogy aztán a kettő közé zuhanva padlót fogjon.
Szerző:  Tirso de Molina ,  Átdolgozta:  Vecsei Miklós Hasi ,  Rendezés:  Réczei Tamás,  Szereplők:  Decsi Edit,  Gábri Nikolett,  Magyar Éva,  Szemenyei János,  Gelányi Bence,  Körtvélyessy Zsolt,  Szokolai Péter,  Jablonkay Mária,  Czeglédi Ákos,  Díszlettervező:  Jeli Luca,  Jelmeztervező:  Michac Gábor,  Koreogáfia:  Zsíros Linda,  Assisztens:  Vári János