Az európai ember hajlamos arra, hogy a távol-keleti, különösen a japán művészet-irodalom, a vallással átszőtt egzotikus tisztaság és szépség rabjává legyen. Számára egyszerre filozófiai mélységeket és az érinthetetlent, sőt, talán a magában valót testesíti meg egy-egy ilyen műalkotás. Ezt az őszinte rajongást senkinek hibájául nem lehet felróni. Akár Krasznahorkai Lászlóra gondolunk, aki az utóbbi két évtizedben ugyancsak elmerült a kínai és a japán művészet rejtelmeiben, vagy a legutóbbi, nagysikerű Liza, a rókatündér című filmre utalunk.
Szabó T. Anna is elmondhatja magáról, hogy ellenállhatatlanul hatása alá került a mesékben, drámákban, versekben olyan gazdag japán irodalomnak. Ebben méltó társra talált Rofusz Kingában, aki immár egészen kivételes szerepet játszik a magyar gyermekkönyvek illusztrátoraként; és természetesen a Magvető Kiadóban, amely hajlandó volt a könyv igényes, művészi megjelentetésére. Egészében egy ritka, japánosan elegáns tárgyat tart a kezében az olvasó, amely öröm oly ritka manapság az értékesebb, súlyosabb mondanivalóval megáldott művek esetében.
És a külső csöppet sem talmi dolgot rejt magában. Szabó T. Anna a magyar mesevilágba dolgozza bele a mindkét néphagyományban meglévő darumadár jelentésekben oly gazdag figuráját. Egy árva juhász a Senki madara című elbeszélés hőse, aki rideg pásztorként él nyájával az Alföldön, és a szikes tavak vidékén figyeli a darvak vonulását. Ekkor látja meg a ritka, a többi szürke tollú társától eltérően hófehér példányt. A történet realisztikus hátterét erősíti, hogy a madár igazából pusztai emberek csapdájába esett, a tolla miatt keresett prédaként nem képes a továbbvonulásra. De a kettős értelemben Tátosnak (táltos, tátott szájú) hívott fiú ezt a kölcsönös vonzódás élményeként éli meg, beleszeret a daru szépségébe. A daru-tánc (amelyben csak az a bökkenő, hogy ez kizárólag a hím madár udvarlása) végképp magához láncolja a legényt, a madárból pedig egy démonikus japán szépség lesz, Tori, akivel a fiú megosztja téli szállását, a hagyományos pusztai kunyhót. Ha itt nem akad meg az olvasó, miként is kerül egy kimonót viselő japán művészlélek, egy minden művészetet kitanult gésa a magyar puszta közepére, aki hamarosan rizspapírt kér és kap, hogy a hajával tusrajzokat készítsen, akkor már tökéletesen átérezheti a mese minden szépségét.
Az a különös látásmód, amellyel a japán lélek a hagyományos művészethez közelít, itt hiteles és érvényes feldolgozást nyer. A kritikus számára ennek a távoli és nagy csáberővel bíró esztétikának mindig az egyik legerősebb megfogalmazása Akutagava Őszi hegyoldal című novellája volt. Itt egy híres kínai festő ismeretlen remekművének a vélt vagy valós megtekintése adja a vita tárgyát. Egy vidéki udvarházban, több évtizede látta utoljára a gyakran gazdát cserélő képet belé szerelmes képértő. Nagy nehézségek után lehetősége van arra, hogy még egyszer az új tulajdonosánál szemrevételezze, sőt, véleményt mondjon róla. A leküzdhetetlen nehézség, hogy valójában az öreg mester, aki egész életében ennek a képnek a bűvöletében élt, képes-e szembesülni a szépséggel magával, vagy a közben eltelt évek lényegében megkettőzték a képet, az emlékei külön esztétikai minőséggé testesedtek, és a kép a valóságában már nem idézi föl az akkori pusztító erejű befogadást. Létezik-e egyáltalán az Őszi hegyoldal, vagy csak a hatása az igaz? A novella nem ad választ: akár egy hamisítvány is lehet a kép, ahogy az élet is eltelhetett egy csalóka szenvedély bűvöletében.
A mese legnagyobb érdeme, hogy ezt – az estlegesen az európai ember számára akár korlátozott befogadást – a romantikus művészet szemléletével rokonítva bontja ki. Ahogy az író is megemlíti egyik nyilatkozatában, ha madarat szeretnél, égbolt legyél, ne kalitka. A művészet teljes szabadságának átélésével lázad Tori a rajzait csodáló, és őt teljességgel birtokolni törekvő Tátos akarata ellen. Testileg sorvad, mert ő a művészet szabad szelleme, egy télre befogadott darumadár, aki a következő őszön már csak ösztönei szerint a szabadság követelte kötelessége szerint képes élni. Ha eme, a szabadság kettőségét boncolgató értelmét is felfogjuk a rövid mesének, akkor értjük meg igazán, hogy amíg a fiú a szenvedélyei, az érzései rabja, ennek nevében szeretné magához kötni a lányt, Torit, az ugyanúgy az ösztönei, az elhivatottsága szenvedélyétől űzve hasonló megkötöttségektől szenvedő művészt.
A szöveg könnyed és színes stílusa, a népmeséhez közelítő toposzai talán adnak némi támpontot a fiatalabb olvasóknak is, hogy valóban megértsék a drámai szituációt. Ugyanakkor az illusztráció talán túlságosan is kritikátlanul idomul a japános vonulathoz, pedig Rofusz legnagyobb erénye eddig mindig a tökéletesen egyéni, kissé távolságtartó, groteszk ábrázolásmód volt, hogy nem adta fel egyéni stílusát, és így tágította művek értelmezési mezejét, saját világába csalva az olvasót, párbeszédet folytatott a szöveggel, amely most teljes odaadásnak tűnik. Ahogy egyik nyilatkozatában mondja, nem tud szép nőket rajzolni. Itt most nagyon szeretett volna, és ez mindenképpen kissé sematikus, lecsiszolt arcokat eredményezett.