Fiatalság, öregség – az életkor nem más, mint a befolyásolás retorikai eszköze, a legkényelmesebb fordulat arra, hogy valakinek az állítását érvényteleníthessük („a te korodban még… ”), vagy saját felelősségünket elkenjük („az én koromban már…”). Nagyon pontosan tudja és érti ezt Paolo Sorrentino, akinek új filmje a cím ellenére, és szinte minden korábbi filmjéhez hasonlóan leginkább az öregségről és az öregekről szól, illetve arról a kegyetlen állításról, hogy pusztán az idő nem tesz senkit bölcsebbé. A rendező sztárokkal telezsúfolt angol nyelvű opuszában a svájci luxusszállóban nyaraló két öreg barát időnként megpróbálja bölcsességekkel traktálni egymást és környezetét, de valljuk be, legtovább akkor jutnak, mikor megállapítják: a legtöbb, amit remélhetünk, hogy holnap is tudunk egy jót pisilni.

A filmben oly sokszor emlegetett vizelésnek azért is kulcsszerepe van, mert segít megértetni az életkor retorikai használatának oly mindennapi gyakorlatát. A valamikori zeneszerző és karmester Fredről (Michael Caine) orvosa révén kiderül, hogy bár végig a prosztatájáról panaszkodott, valójában soha nem volt semmi gondja vele. Ez pedig pontosan arra mutat rá, hogy mily könnyű az életkort és az ezzel járó betegségeket a felelősség és feladatok elhárítására használni, mint ahogy ezt Fred is teszi a királynő előtti fellépés sokszori elutasításakor.

Az Ifjúság a legutolsó jelenetet leszámítva végig a szanatóriumban és közvetlen környékén játszódik, ahol az előbb említett Freden és annak házassági válságban lévő lányán (Rachel Weisz) kívül Mick, az öregedő filmrendező (Harvey Keitel) és vele filmet koncipiáló stábja áll az események középpontjában. Illetve hát nehéz eseményekről beszélni, ugyanis inkább csak rendkívül megkonstruált helyzetek sorolódnak egymás után, amelyekben a szereplők mindegyike saját vérmérséklete szerint nyilvánul meg. 

Az Ifjúságban talán az a leginkább meglepő, hogy lényegileg minden szereplő végtelenül öreg benne. Már ha a fiatalságot olyan életkorként értjük, amelyben a tapasztalatlanságból fakadó nyitottság miatt a minket érő hatások folyamatokat indítanak be vagy állítanak le, egyáltalán változást okoznak bennünk. Sorrentino filmjében azonban mindenki rendkívül erős meggyőződésekkel és világképpel rendelkezik, amely a történtek hatására sem változik: a figurák jól kialakult személyiségüknek megfelelően pusztán reagálnak. És ez sajnos ugyanígy igaz Sorrentino filmjére, amely az első pillanattól kezdve teljes „fegyverzetben” áll előttünk, mintha minden előre tudott lenne és készen állna. Ennek köszönhetően persze a film elejének nagyon erős hatása van, azonban ahogy haladunk előre, szép lassan azon kapjuk magunkat, hogy mivel nem történik semmi, mi magunk sem tapasztalhatjuk meg a változást, ami pedig a mozgókép lényege lenne. Az Ifjúságot nézve nem tudunk kérdésről válaszra, majd újabb kérdés fele haladni, hanem folyamatosan deklamált (vizuális) kijelentéseket kell befogadnunk. És ez valahol féltávon elveszti az erejét, mert nem hajlandó a dialógusra.

Az igazán kiábrándító azonban az, hogy mennyire nem használja ki Sorrentino a minuciózus odafigyeléssel létrehozott környezetet és a hozzá tartozó rendszeresen ismétlődő rítusokat. A gyönyörű természet, a pazar építészet és design, a masszázs-fürdő-étkezés-séta rendszerben zajló mindennapok a szellemes dialógusok puszta közegeként vannak jelen, de a film egyetlen pillanatban sem tudja többletjelentéssel feltölteni azt, amelynek ábrázolására a stáb talán a legtöbb energiát fordította. Mindez azért lenne fontos, mert A nagy szépséget pont az tette izgalmassá és komplexszé, hogy a műemléki szépségben ragyogó Róma nem csak helyszín volt, hanem az a metafora, amely révén az egykönyves író története képes volt az individuális élethelyzeten túlmutatni.

Aki látta korábbi munkáit, annak nem meglepetés, hogy az irónia általában Sorrentino legfőbb eszköze, ezúttal azonban ezt jóval kisebb mennyiségben csepegteti. Bár természetesen minden szereplőt minden pillanatban kívülről is látunk és értékelünk, most sokkal közelebb kerülünk hozzájuk, mint mondjuk Jep Gambetta személyiségéhez. Mintha a rendező ezúttal nem arra törekedne, hogy megértsük őket, hanem hogy érzelmileg tudjunk azonosulni velük. Úgy gondolom azonban, hogy a racionális és emocionális megközelítés közötti arányt nem sikerült megtalálni, az egyikhez az Ifjúság túlságosan, a másikhoz meg túl kevéssé intellektuális. És ezen még az olyan kiszólások sem segítenek, mint az önmagát játszó Maradona parodisztikusan realisztikus figurája, vagy az álom formájában megidézett Paloma Faith klip.

Persze ezzel nem állítjuk, hogy Sorrentino elfelejtett filmet rendezni. A szemet gyönyörködtető, időnként önálló grafikai felületként pózoló képi világ, a pontosan kidolgozott hanghatások, a magukkal ragadó zenék és a hihetetlenül intelligens vágások a film során többször varázslatos, hátborzongató pillanatokat teremtenek. Ha előző filmjével kapcsolatban Fellinit volt szokás emlegetni, akkor most az alkotni próbáló filmrendező révén egyértelműen adódik a 8 és fél párhuzama. Végül azonban mindez kevésnek bizonyul, az Ifjúság csak önmagával szembeni elvárásaiban tudja megközelíteni a rendező előző filmjeit, és különösen a felejthetetlen A nagy szépséget. A sors igazi iróniája lenne, ha – miután amaz két évvel ezelőtt teljesen díj nélkül maradt Cannes-ban – most, akár egyfajta kompenzálásként, túlnyerné magát.