Dénes Iván Zoltán: A történelmi Magyarország eszménye – Szekfű Gyula, a történetíró és ideológus
2015.05.17.

Szekfű Gyula (1883-1955) a XX. század egyik legnagyobb és minden bizonnyal legnagyobb hatású magyar történésze volt. Három nemzedéke ma újabb nemzedékekre hat. Most megjelent az első nagymonográfia életéről és koráról. RADNÓTI SÁNDOR KRITIKÁJA.

1948-ban Szekfű Gyula, Kodály Zoltán és Cavallier József esztergomi hercegprímási udvarában keresi fel Mindszenty bíborost „a haladó katolikus értelmiség” nevében. Az utolsó figyelmeztetés ez néhány nap múlva bekövetkező letartóztatása előtt. A legismeretlenebb név bennem gyermekkori emlékeket pendített meg, mert pár évvel később Cavallier József rendszeresen és igen kelletlenül gyermekszobámban üldögél, hogy bevezessen a német nyelv rejtelmeibe. Megfogalmazni nem tudtam volna, de már akkor is világosan éreztem, hogy ez a korosodó úr a sors rendkívüli méltatlanságának tekinti, hogy velem kell vesződnie.

Ez persze csak kicsi és jelentéktelen személyes kapcsolódás Dénes Iván Zoltán Szekfű-monográfiájához. Az már valamivel jelentékenyebb, hogy ifjonti lelkesedésemet II. Rákóczi Ferencért – amelynek forrása föltehetően a vezérlő fejedelem Parlament előtti lovas szobra lehetett – szkeptikus édesapám azzal vélte ellensúlyozni, hogy mesélt párizsi játékbarlangjáról, sőt – ha nem tévedek – bordélyházáról. Ezt a terminológiai módosulást Dénes könyvében is viszontláttam. Íme, egy példa A száműzött Rákóczi lesüllyedt kultúrjószágként való hosszantartó hatásáról. Azt kell gyanítanom, hogy korai, s nehezen leküzdött ellenérzésemet Kossuth iránt is ismeretlen hajszálcsöveken Szekfű iniciálhatta.

Dénes Iván Zoltánt Bibó István iránti elkötelezettsége vezethette Szekfűhöz. De az is lehet, hogy fordítva volt. Mindenesetre történelmi elbeszéléseivel Szekfű Gyula teremtette meg – kezdetben talán akarata ellenére, a tudós köztársaság (vagy pontosabban, a hazai viszonyokra alkalmazva a kifejezést, a tudós feudum) közönségénél messze szélesebb körben – a múlt századi magyar történelmi öntudat diskurzusát, amely csökevényeiben ma is jelen van, sőt, újabban tenyész. Hozzá képest hozott létre ellen-elbeszélést az az író, akiről Szekfű – mint Dénesnél olvasom – azt mondta, hogy „a legodaadóbban Németh László tanulmányozta módszeremet, de neki se kellett”. S Németh, valamint Szekfű hatására, s velük szemben, megint csak Szekfűhöz képest, alkotta meg történelmi vázlatát – benne a politikai hisztéria mindkettejüket érintő kritikájával – Bibó István.

A szerény, félénk, alkalmazkodó, helyét tudó, talán strébernek is nevezhető, ugyanakkor modern tájékozottságú, vasszorgalmú fiatal tudóst Dénes beállítása szerint 1913-as Rákóczi-könyvének botránya, hecc-kampánya billentette ki, s okozott egész életére fájdalmas sérelem-tudatot, eltúlzott önérzetet, túlérzékenységet. Gondolhatnánk az érem másik oldalára, hogy ez a váratlan hatás világosította föl a szélesebb közvéleményt fölrázó, befolyásoló képességéről. Mindenesetre a Rákóczi-affér Dénes könyvének legkidolgozottabb része, terjedelme is a főszöveg negyede, s a telhetetlen olvasó óhajtaná, hogy az itteni szövegközlésekből oly gazdagon kibontakozó kapcsolatrendszernek, például Horváth János és Szekfű Gyula barátságának és konzervatív szövetségének folytatásos történetét is megismerhessük. Ám ez a történet Szekfű Bécsről Budapestre költözése után – nyilván levelek hiányában – lassan elvékonyodik, s csak találgatni tudjuk, hogy milyen lehetett a viszonyuk, mondjuk, a Rákosi-korszakban, amikor Horváth aláírja sok más jelentős emberrel együtt a történettudós egyik legközelebbi híve, Kerecsényi Dezső özvegyének rehabilitálási kérelmét, ám maga Szekfű – az Elnöki Tanács tagja – semmi szóra, semmi biztatásra nem hajlandó erre.

Dénes Iván Zoltán mintegy negyvenévi előmunkálat után megírt monográfiája – mint alcíme is mutatja – a történészt és az ideológust vonatkoztatja egymásra, s ezért fő feladatának az egymást követő „mesterelbeszéléseknek”, a történelmi Magyarország narratíváinak a rekonstruálását tekinti. Ennek során főképp A magyar állam életrajzának, a Három nemzedéknek és későbbi kiadásai fontos toldalékainak, a Bethlen Gábor-életrajznak, a Hóman-Szekfű vonatkozó négy kötetének, majd a Forradalom utánnak a gondosan kontextualizált és recepciójára is kitekintő ismertetését végzi el, nem feledkezve el e történelemképek Szekfű által végzett publicisztikai és polemikus népszerűsítéséről sem.

Előtérben állnak azok a rossz-jó értékrendbe illesztett ellentétpárok, sémák, amelyek végighúzódnak Szekfű életművében: kuruc-labanc, kismagyar-nagymagyar, érzelem-értelem, „rosszul hazafi” csábítók-népszerűtlen reálpolitikusok, liberális forradalmárok-konzervatív reformerek, megosztottság-egység. Ezek a veszélyes antinómiák olyan kontinuitást jelenítenek meg a kora újkortól a magyar történelemben, amelyet csak a nemzeti alkat, karakter kollektív terminusaival lehet megalapozni. A találó és mélynek is nevezhető Trianon utáni válság-kórrajz visszavetül az előző évszázadokra, s így válogatódik ki legfőbb ellenfélképpen a nemzeti liberalizmus. Legfontosabb sémája az etnoprotekcionista, tehát az asszimilálhatókat asszimilálni akaró nemzeti önrendelkezés és a keresztény-germán kultúrközösség kombinációja, amelyből az utóbbi univerzalizmusát később, a német fajelméleti sémában, s annak magyar változatában, a pogány turanizmusban már nem leli föl, s ezért az utóbbit kismagyar útként utasítja el. Ezt nevezte maró gúnnyal Németh László németség és katolikusság meghasadásának Szekfű Gyulában.

„A történelmi koncepció mércéjét – összegzi Dénes –, a történelmi Magyarország eszményét Szent István és Széchenyi alkották. A követendő nagymagyar magatartást és utat Nádasdy Tamás, Illésházy István és a centralisták képviselték, a kismagyar mentalitást pedig Werbőczi István, Szapolyai János, Fráter György, Báthori István, Bocskai István, Bethlen Gábor, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos.”

Ha valaki ennek a könnyen vulgarizálható, s labanc, Habsburg-párti elfogultságokkal rendszeresen meggyanúsított sematikának az alapján ítélné meg Szekfű tudományos teljesítményét, akkor alaposan tévedne, s ez Dénes Iván Zoltántól távol áll. A narratíva ideológiai rekonstrukcióját historiográfiai rekonstrukcióval egészíti ki, s a közölt dokumentumok itt is nagy drámát, az idősebb pozitivista történész-nemzedék (a nagylelkű nyájasságtól az aljas intrikáig terjedő) ellentétét mutatják a modern historista, és magát magányosnak stilizáló Szekfűvel szemben. Azt azonban senki sem vitatja, hogy munkái mögött hatalmas és szolid levéltári kutatás áll, melynek hiányát kárhoztatta magában pályája végén a szellemtörténeti irány másik – jóval szerényebb – mestere, Johan Huizinga.

A pálya vége Szekfű esetében döbbenetes. Keserű irónia, hogy a magyar történelem egy általa mélyen elítélt alakja kínálkozik analógiaként. „Legfeljebb Werbőczi Istvánnal. a törökök által meghódoltatott Buda magyarjainak a törökök által kinevezett bírájával rokoníthatta magát” – írja Dénes. Megítélés kérdése, hogy valami nagyszabású realista történelmi belátást tulajdonítsunk Szekfű szélsőséges alkalmazkodásának a Rákosi-korszakhoz, vagy heveny gyávaságot, amely az embert és polgárt korábban is jellemezte a tudóssal szemben. Ő a krimi tatárok sorsát – az egész etnikum deportálását – vizionálta a magyarságnak saját magatartása alternatívájaként, s megint csak a sors iróniájának tekinthető, hogy a Zápolya-kor törökökhöz való alkalmazkodását javasolta – méghozzá feltétel nélkül. Valószínűleg annak is igaza van, aki megfontolást gyanít, és annak is, aki gyávaságot orront, de bárhogy is legyen, a nagy tudós mint polgár megbukott.
Szerző:  Dénes Iván Zoltán,  Cím:  A történelmi Magyarország eszménye,  Kiadó:  Kalligram,  Kiadás éve, helye:  2015. Pozsony,  Oldalszám:  544 oldal,  Ár:  3900 Ft