Szávai Viktória, Gazsó György |
A probléma voltaképpen már a színlap láttán érzékletesen körvonalazódik. „Nem operett 2 részben” – szól az alcím, sietősen és persze tengermély öniróniával elhatárolódva az előadás választott címétől, s egyszersmind attól a listától, amely ugyane lapon lejjebb táncos komikusként, szubrettként meg bonvivánként (sőt „muszáj-bonviván”-ként) értelmezi az egyes szerepeket. A tünet sekélyességében is árulkodó, ám a színlap másik kitüntetett közlése újabb részlettel árnyalja a nyílt színi őszintétlenség képletét. „P. Howard hatása alatt” – ez is ott áll ugyanis a mű címe alatt, jóllehet a sztori középpontjában egy naiv és a jobb életre reménytelenül vágyakozó asszony áll, aki lélekölő mindennapjaiból átkívánkozik egy ábrándos-kalandos operett („nem operett”) világába. Jó, jó, a hölgyet nem Sárbogárdi Jolánnak, hanem Honti Anikónak hívják, de azért ez az alaphelyzet jóval inkább Parti Nagy, mint Rejtő!
Az előadás azután igazolja a gyanakvó sejtéseket, merthogy a rangos alkotógárdáról hamar kiderül, hogy külön-külön alkalmasint majdnem mindannyian a többiektől várhatták az érdemi hozzájárulást. Így aztán Hajós András dalszövegeiben következetesen beérte a humor külsődleges jelzéseivel, s látványosan megúszásra játszott, méghozzá olyan rímekkel, amelyek még Hajós szokott öngúnyos irályának ismeretében is vonal alattinak ítélendők: „gépmadár – kék madár”, „fiút – kiút”, „jó lesz – oh, yes". A zeneszerző Dinyés Dániel ugyancsak hasonló szerepfelfogást tett a magáévá, az énekes számokhoz szigorúan Darvas Ferenc-i ambíciójú, erősen alkalmi jellegű, sok mindenre emlékeztető, ellenben sohasem emlékezetes muzsikát összeütve.
Kováts Adél, Gazsó György |
Tasnádi István pedig barkácsolt egy vicceskedő szövegkönyvet, amely még annál is iránytalanabb, mint Honti Anikó, „bolti eladó és heroina” útja a Közel Keletre, fölkutatandó a tőle pénzt kunyeráló internetes levélszemét feladóját, Harryt. Tasnádi munkájának tétnélkülisége paradox módon ott válik a leginkább nyilvánvalóvá, ahol a látszat kedvéért mintha mondani próbálna valamit. Sztorijának bolygó magyarjait ugyanis elkeveri a megyer törzs körébe, ahol is „Bíborbanszületett Komócsi Ádám, horka” meg „Stein úr, nemzeti vagyonkezelő” felléptetésével a szerző valami egészen merész fricskával áll elő. Aztán még a mindennapi normalitás visszaóhajtása is monológgá alakul „Réberné, a megyer törzs augurja” ajkán, méghozzá olyan monológgá, amely nincs elég pontosan megírva (s talán nincs is elég pontosan elmondva Csomós Mari által). Igaz, e sorok igénytelen szerzője mégis egyedül ebben a szakaszban talált okot a mosolygásra, midőn elhangzott, hogy az érdemes madárjósnő csibefasírtból jósol. Egyebekben össze van itt halmozva minden: szürke marha-szaporítóanyagtól a jurtadiszkontig, titkosszolgálati szerelmi háromszögtől a bazárhumorig.
Adorjáni Bálint |
A három társszerző tehát továbbpasszolta a forró krumplit, s a jelek szerint passzolta azt a rendező Rudolf Péter is. Máskülönben aligha elképzelhető, hogy egy professzionális színházi előadás hosszú-hosszú percei azzal teljenek, hogy a színészek az autóban zötykölődést meg a légörvényben hánykolódó repülőgép elkínzott utasait imitálják. Vagy épp az, hogy hasonlóan bő időkeretben az egyik férfi szereplő (a szakállas Pál András), fejére szőke női parókát téve, magánszám gyanánt elmutogassa-eltátogja a repüléseket megelőző, kötelező stewardessi bemutatót. Márpedig a rendezés az olykor csupán félig ellátott közlekedési rendőri feladatok mellett jószerint csakis ilyen időlopások beiktatásával és hizlalásával látszott foglalatoskodni.
A magukra hagyott színészek, mi mást is tehetnének: mentik a menthetőt, azaz gondoskodnak a maguk kis sikeréről. Minden empátiánk az övék, hiszen – a kreatív csapattal ellentétben – ők valóban és jól érezhetően vásárra viszik a bőrüket, mesterségbeli tudásukat, hitelüket, méghozzá egy erre aligha méltó ügyért. A kevés jóval kecsegtető helyzetből azok hozzák ki a legtöbbet, akiknek színészi létezése, részben az alkati típusosságnak, részben a felhalmozott emberi és művészi tapasztalatoknak köszönhetően, ma már szinte szerep nélkül is érvényesen fölmutatható.
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
Schneider Zoltán például olyan elemi hitellel hoz be a színpadra egy ismerős típust (az elkallódott, de emberségét őrző középkorú értelmiségi típusát), hogy voltaképp már arcra megvesszük. Ezt az autentikusságot azután minden hangindításával, minden elgyötört gesztusával csak megerősíti. S aztán van még két nagy színésznő: Csomós Mari – és Kováts Adél. Csomós fenséges öregasszonyosodása ugyancsak helyből biztosított önérték: hozzávetőlegesnek sejtett szövegtudása sem zavaró, hiszen a személyiség gazdagsága amúgy is erősebb élményt ad, mint a darab csupán hozomra ígérő szövege. Kováts Adél pedig szintet ugrott a legutóbbi pár évben, s tán nem is csak egy szintet. Asszonyi érése, s vele lényének félreismerhetetlen örök-lányossága, idealizmusa egy-egy pillanatra még a legnagyobb csodára is képes: értelmet és poézist lop abba a csinálmányba, amit szerepül kapott.
A többiek dicséretes szorgalommal komédiáznak. Gazsó György is kintről, sok más korábbi szerepből hozza magával a figuráját, az öltönyös-nyakkendős, fénylő arcú apparátcsikot, s most is teljes testbedobással játszik. S nem spórolnak energiájukkal a fiatalok sem, akik közül Pál Andrásnak jutottak a formálisan leghálásabb, ám valóságosan legkockázatosabb színi mókák. Fürgén táncolnak is majd’ mindannyian, ha erre módot kapnak, s a kreatív team leginkább kreatív tagja, Juronics Tamás szerencsére érti és teszi is a dolgát.