Felmerülhet bennünk a kérdés: miért nem mozifilmre adaptálták minden idők egyik legnépszerűbb és legsikeresebb írójának bestsellerét, ami pályáján is fontos fordulat, egy új korszak kezdete, hisz ezzel hagyta maga mögött Harry Potter fantáziavilágát. A válasz egyszerű, elég csak összehasonlítani a szövegek cselekményét. Potter története minőségétől függetlenül jól mutatott mozivásznon, mintha eleve Hollywoodnak írták volna: erős a műfajisága, Bildungsroman, ifjúsági fantasy egy kevés krimivel, sőt horrorral. 

Az Átmeneti üresedés ugyancsak a festői angol vidéken játszódik és tele van kisdiákokkal, de a különbségek markánsabbak. E történetnek például nincs főhőse, van viszont helyette annyi karakter, ami egy szappanoperára elegendő. Az egyetlen igazán szimpatikus, így a főhős posztjára is alkalmas karakter ráadásul meghal a cselekmény elején, ez a nyitó bonyodalom. Beszélő neve van (Fairbrother): mintha még mindig Potter világában járnánk. Az erkölcsi kár nagyobb nem is lehetne, mivel a férfi tagja volt egy kisváros önkormányzatának, és épp az ő szavazata akadályozta volna meg, hogy a konzervatívok wellness központtá alakítsanak egy drogklinikaként is funkcionáló épületet.

Fairbrother halála okozza a címben szereplő átmeneti üresedést az önkormányzatban. Pótlására szavazást írnak ki, a választásokon hárman indulnak: a konzervatívok vezetőjének fia (egyben bábja), a liberális iskolaigazgató és az elhunyt kisstílű fivére, aki neve okán remél szimpátiaszavazatokat. Fantasy helyett tehát immár rögrealista történetet látunk, de azért ebből sem hiányzik a krimi és a természetfeletti horror: amint a kampány megkezdődik, az önkormányzat netes fórumában megjelenik egy felhasználó, aki az elhunyt kísértetének vallja magát, majd alaposan kiteregeti a szennyest mindhárom jelöltről, és bizony vannak csontvázak a szekrényekben. A kérdéses kilétű (így krimibe illő) „szellem” persze hús-vér ember, de a fantasztikus horror máshol is megjelenik a szériában, már Fairbrother halálát is kísérteties víziók övezik.

A fantasztikum és a krimi itt persze csak kreatív blikkfang, legfeljebb annyi közük van eme realista társadalmi drámához, hogy ezúttal az angol városkák kisstílű, nyárspolgári világa és politikája ábrázolódik horrorként. A festői kisváros színfalai mögött folyamatos a harc osztályok, nemek, nemzedékek és politikai szárnyak között, amit a (harctérként is funkcionáló) drogklinikáról döntő választás mérgesít el. E történet látszólag fekete-fehér moralitású, politikai fronton megosztó, így aztán kevéssé izgalmas és árnyalt, azonban világképe sokkal inkább általánosan kiábrándult, ellentétben Harry Potter idealista fantasy-univerzumával. Mintha Rowling így vezette volna le a feszültséget a mese zsánerében való alkotással járó elfojtás után. 

E történetben minden benne van, amit a gyerek-fantasy (ön)cenzúrája tilt, legyen az szex, drogok vagy nyomor. Akik Harry Potter helyett társadalomkritikát akartak, most megkapják, de nem lesz benne köszönet. Ez az alkotás ugyanakkor nem csak azoknak készült, akik utálják a Harry Potter-szériát. A Potter-franchise rögrealizmusával valójában – a fantasy viszonylatában – csak a Trónok harca vetekedhet, hisz Rowling a széria előrehaladtával hasonló serénységgel mészárolta le a legszimpatikusabb karaktereket, mint George R. R. Martin, és mindkettőjüket a történelem inspirálta.

Helyes döntés volt három részes minisorozatot készíteni a könyvből, hisz így gyerekjáték betartani a dráma- és forgatókönyvírás aranyszabályát a három felvonásról (előkészítés, összeütközés, megoldás). Az első rész tanítani való bevezető: bemutatja az összes karaktert és viszonyaikat, majd félidő tájt megtörténik Fairbrother halála, ami tökéletes indító incidens, bonyodalom egy tévésorozathoz. Halállal kezdődött több széria a Barátok közttől a Sírhant művekig, az ilyesmi remek katalizátor, cselekményszervező bonyodalom, melyen keresztül egy közösség – ezúttal ráadásul egy belterjes kisváros – tagjainak valódi arca is bemutatható. A nyitó epizód egyszerre zárul cliffhangerrel és olyan csavarral, ami átfordítja a cselekményt a bevezetőből a tárgyalás felvonásába. Ez a fordulópont a „kísértet” feltűnése, melyet az első rész végén még akár ténylegesen természetfeletti entitásnak is vélhetünk. A középső epizódban aknamunkája hivatalossá teszi, hogy a városban kitört a (szellemi) háború, hisz a jelöltek mind rosszakaróikat gyanítják mögötte. A második rész rögtön megmutatja, hogy ki a „szellem”, az epizód végén pedig újabb fordulópont és egyben cliffhanger érkezik. Az egyik legrokonszenvesebb hős padlóra kerül, ellenlábasai pedig adukat kapnak a kezükbe.

Ami a gyártó csatornák, a BBC és az HBO munkáját illeti, e minisorozat kidolgozása nincs olyan merész, mint Rowling története, mely a Potter-széria után pláne sokkolóan hatott. A színészi alakítások miatt viszont mégis megérte elkészíteni e szériát. Két veterán lopja el a show-t: Michael Gambon a jóságos mentor Dumbledore után a konzervatívok vezérét alakítja, és ez az antagonista figura még jobban is áll neki, mint a varázslóigazgató, akit a szerepre valóban inkább illő Richard Harris-től kellett átvennie annak halála miatt. A legtalálóbb választás viszont a feleségét alakító Julia McKenzie. Játszott már Miss Marple-t is, és ezúttal is talpraesett, ám immár főleg tenyérbemászó karaktert alakít emlékezetesen.

A miniszéria arra is rávilágít, hogy miért kedveljük az eszképista fantasy-t jobban, mint a rögrealizmust, hisz e sorozat távolról sem képes olyan tetszést kivívni a publikumtól, mint Harry Potter kalandjai. Akár apológiának vagy ellenméregnek is beillik a fantasy franchise után, az alkotóknak ezúttal már nem célja, hogy függőséget alakítsanak ki a befogadókban. Sokatmondó az is, hogy Rowling e történetét a saját nevén, a következő kettőt viszont álnéven írta.