Háy János: Az ablak / Bóbita Bábszínház, Pécs
2015.07.22.

A pécsi Bóbita Bábszínház ebben az évadban kifejezetten a középiskolás korosztály megszólítására koncentrál, legújabb bemutatójuk Az ablak, ami a serdülőkor végi „kapunyitási pánikot” vizsgálja. OROSZLÁN ANIKÓ ÍRÁSA.

Bár Az ablak forrásszövegeként Háy János A bogyósgyümölcskertész fiát adják meg az alkotók, az előadás több Háy-történetet is felhasznál (Az idő, a Napra jutni bizonyos írásai és részletek a Házasságon innen és túl című kötetből). A rendező és dramaturg, Tóth Zoltán – aki az Apolló Kulturális Egyesület alkotójaként, elnökeként már többször foglalkozott a korosztály életének problémáival – viszonylag koherens narratívára törekszik az előadásban. 

 Czéh Dániel, Komlóczi Zoltán
Czéh Dániel, Komlóczi Zoltán
A Bóbita Bábszínház Kós Lajos termét interaktív játékhoz rendezték be, középen pár szék, az oldalsó széksorok közé is beülnek a színészek, fent keverőpult, kisebb pulpitus és mikrofonok. Az előadást ugyan bábos játékként aposztrofálják, de valójában csak a felnőtteket (apa, anya, hajléktalan, tanárnő, igazgatónő, kocsmáros) jelenítik meg fejbábok a játszó színészek közreműködésével. Ily módon világossá válik az is, hogy a tinédzser számára a felnőtt „autonóm létezése”, személyisége kevésbé fontos, nem megfogható, és az „ősök” csakis a saját értelmezésében létezhetnek. Így válnak komikussá, nevetségessé, idegesítővé vagy éppen frusztrálóvá.

A fent említett kvázi narratív arra tesz kísérletet, hogy felvázolja néhány fiatalember középiskolától a felnőtt életig tartó útját és nehézségeit. Ez a történetben nem csak életkori/élethelyzetben bekövetkezett változás, de földrajzi is, és a nagyvárosba költözés számos problémát generál: anyagi természetű feszültségeket, találkozást addig nem ismert társadalmi jelenségekkel, érzelmi viharokat, döntési helyzeteket az önmegvalósítás terén. És itt jön az első kérdőjel: míg Háy bogyósgyümölcskertész családjának esetében óriási a szakadék a falu és a főváros között (főként, hogy a kötet kontextusa a hetvenes-nyolcvanas évek), ez a kulturális különbség az előadásban Pécsként aposztrofált vidék és Budapest között – 2015-ben – talán már nem annyira markáns. 

A fiatalok jellegzetesként megmutatott önmegvalósítási kísérletei (a zenekar-alapítás, az egyetemre bekerülés, az önálló, szülők nélküli élet megkezdése) pedig csak egy bizonyos rétegre jellemzőek: valamelyest intellektuális családi háttérrel rendelkező, gimnáziumot végzett gyerekekre. Az előadás – ami mintha homogén közegként kezelné a 14-18 éves korosztályt – ráadásul mintha generációs csúszásban lenne, hiszen nem igazán a XXI. század tinédzserproblémái köszönnek vissza a bemutatott élethelyzetekben, ezek itt a hetvenes és nyolcvanas évek viszonyai. Vannak persze okostelefonok és techno zene, de kit lep meg ma már egy utcán dohányzó vagy a kocsmában sört rendelő középiskolás. Az a helyzet, hogy ezek ma a városi középiskolás élet tipikusnak mondható jelenetei, ezért a puszta bemutatásuknak nincs meghökkentő vagy revelatív hatása. 

Bár az általam látott előadás alkalmával (előre nem látható szervezési okok miatt) elmaradt a színházi nevelési program, egyértelműnek tűnik, hogy mind a fent említett közös játéktér, mind az előadás interaktivitása előkészíti az azt követő pedagógiai foglalkozást. A darab keretein belül a közönség bevonását a rendezés nem bonyolítja túl, olykor a nézőkhöz beszélnek, chipset és dobozos üdítőt kínálgatnak, a diszkójelenetben a színészek felkérik a lányokat táncolni, a raporton az iskolai sorakozóban mi is részt veszünk, velünk is üvöltözik az igazgatónő, valamint a ballagáson a játszókkal együtt elbúcsúzunk a középiskolás évektől. Találóak és maiak a felnőtteket leíró (és adott esetben, a közönség soraiban nekik célzott) mondatok: „szétcseszi az idegeiket, hogy azt csinálják, amit nem akarnak”. 

Tölgyfa Gergely, Czéh Dániel
Tölgyfa Gergely, Czéh Dániel
Az előadás második felében a közönség inkább szemlélődik, mérlegel, és a fővárosba kerülő fiatal élethelyzeteit követheti nyomon az albérleti gondoktól a tanuláson át a szerelemig, a hétvégenkénti hazavonatozástól az idegösszeroppanásig, és a (véletlen vagy szándékos) öngyilkosságig. A történések itt is, akárcsak az első egységben, epizódszerűek, és itt is egyértelművé válik az a központi kérdés, amit az első rész is tematizál: a szülő-gyerek viszony, ami összefonódik a közelség és távolság problematikájával, a kölcsönös megértéssel, az egymás iránt érzett empátiával, illetve annak hiányával.

Mivel a hangsúly mintha az egyetemista/főiskolás éveken lenne inkább, felmerül a kérdés, hogy a közönségként meginvitált középiskolás korosztály mennyire tapasztalt a néhány évvel idősebbeket érintő kérdésekben, illetve mennyire gondolja úgy, hogy később hasonló problémákkal fog szembesülni, mint a darabban bemutatott figurák. (Erre a színházi nevelési foglalkozás talán választ adott volna, hiszen az alkotók elmondása szerint ott inkább a felnőtt élet kezdetét érintő személyes és általános félelmek, szorongások kerülnek terítékre, amelyek nem feltétlenül azonosak a darabban látottakkal.) 

Borbíró Judit, Komlóczi Zoltán
Borbiró Judit, Komlóczi Zoltán
A másik akadály talán az irodalmi anyag, hiszen a szöveg esztétikája helyenként mintha gátja lenne annak, hogy kiszűrjük az értelmezésre, megvitatásra szánt problémát, helyzetet. Úgy tűnik, a korosztály problémáit feldolgozó daraboknál (és a hozzájuk kapcsolódó pedagógiai programoknál) hatásosabb és erősebb, ha az előadás a diákok spontán ötleteiből, improvizációiból áll össze (ahogy azt például az Apolló Kulturális Egyesület és az Escargo Hajója által jegyzett Balkán című előadásban is láttuk). Ahogy az apa haláláról, a nevelőapa és az anya viszonyáról szóló párbeszédben (Czéh Dániel, Komlóczi Zoltán) – ami amúgy persze vészesen hajaz a Hamletre – végül elvetik a párhuzamokat a nagy irodalmi narratívákkal, úgy kellene félretenni vagy átszabni a túlságosan kész irodalmi szövegeket a problémák lecsupaszításának érdekében.

Hiába igyekeznek és olykor remekelnek is a színészek (Borbiró Judit, Czéh Dániel, Kalocsányi Gábor, Papp Melinda, Tölgyfa Gergely, Komlóczi Zoltán), a kortárs jelenségek felmutatásakor nem mindig autentikusak, nem tudnak esetlen és bizonytalan gimnazisták lenni, ami némileg hozzájárul ahhoz, hogy a problémafelvetés távol marad a célzott korosztálytól, legalább is annak bizonyos rétegeitől. 

Ahogy a darab során többször elhangzó dalban is megfogalmazódik, „we’ve got not chance in Babylon”: a már majdnem felnőtt korosztály céltalansága, elveszettsége az irányt nem adó környezetben aktuális és fontos probléma. Ehhez nagyon nagy szükség lenne a megfelelő, az adott korosztály minden rétegét érintő eszközök megtalálására. 

Színpadra alkalmazta:  Háy János,  Rendező és dramaturg:  Tóth Zoltán,  Zene:  Komlóczi Zoltán, Czéh Dániel, Kalocsányi Gábor,  Tervezte:  Schneider Jankó,  Játsszák:  Borbiró Judit, Czéh Dániel, Kalocsányi Gábor, Papp Melinda, Tölgyfa Gergely m.v., Komlóczi Zoltán m.v.