Harminc-negyven éve a budapesti hangversenyéletben még abszolút természetes jelenségnek számított a vonósnégyes-koncert. Rendszeresen hallgathattuk a Tátrai-, a Bartók Kvartettet, később olyan vonósnégyeseket, mint az Éder, a Takács, a Keller Kvartett. Ha pedig külföldi társaság érkezett Budapestre koncertezni, olyan együttes, mint a Guarneri, a Juilliard vagy az elsősorban kortárs zenei interpretációiról híressé vált LaSalle Vonósnégyes, magától értődőn telt meg zsúfolásig a Zeneakadémia nagyterme. A rendszerváltást követően a magyar főváros kamarazenei kultúrája lassan sorvadni kezdett, megritkultak a dalműsorok, szonátaestek, trióhangversenyek. Mostanában azonban, mióta a Müpa és a felújítva újra megnyílt Zeneakadémia, no meg a mindenki örömére birtokba vett BMC és az átalakított Vigadó verseng a közönség kegyeiért, mintha a kamarazenei koncertek rendezése is ismét tendenciává válna. Az érdeklődőknek egyelőre újra szokniuk kell a műfajt: a Zehetmair Vonósnégyes fellépését például csak a Zeneakadémia Solti termében lehetett megrendezni, s ugyanitt valósul majd meg Magdalena Kožená és Mitsuko Uchida dalestje is. A jelek azonban biztatóak – főként az, hogy egyáltalán vannak ilyen koncertek. Igaz, a nagyhírű Hagen Vonósnégyes tavaszi fesztiváli hangversenyén csak a Zeneakadémia nagytermének földszintje telt meg – de legyünk optimisták és bízzunk a magasrendű műfaj újjászületésében. Ahol kamarazene szól, ott polgárság is van. Reméljük, ez fordítva is igaz.

Hagen Vonósnégyes

A név nem Wagner-zenedrámára utal, hanem osztrák muzsikuscsaládot jelöl. Négy testvér: Lukas, Angelika, Veronika és Clemens Hagen alapította harmincnégy esztendeje az azóta világhírűvé vált együttest, amelyben csak a második hegedű posztján történtek változások: Angelikát először Annette Bik, majd 1987-ben Rainer Schmidt váltotta fel. Ez utóbbi felállásban játszanak ma is, kettő híján harminc éve, a sok-sok kollektív és egyéni siker (Clemens szólistaként is járt nálunk, Veronika itt nyert versenyt) következtében jelentősen megnőtt presztízs folytán már régóta négy Stradivari-hangszeren, melyeket korábban neves elődök használtak: a Paganini, a Cleveland, majd a Tokió Vonósnégyes. Budapesti műsoruk a lehető legigényesebb volt: két Mozart-vonósnégyes, köztük kortárs zenével.

Szendvicskoncertet hallottunk tehát. Kezdjük a beszámolót azzal, ami a két kenyérszelet közé került: Jörg Widmann (1973) 2. vonósnégyesével. A német muzsikust viszonylag jól ismeri a magyar közönség: klarinétművészként nem egyszer megfordult már Budapesten, műveiből is többször hallhattunk ízelítőt. A Choralquartett 2003-ban keletkezett, és Widmann 2006-ban dolgozta át. A Widmann-művekkel való korábbi találkozásaim invenciózus, tehetséges zeneszerzőt sejtettek, hallgatható művekkel – ez a mostani tapasztalat rácáfolt az eddigiekre. A 2. vonósnégyes egyetlen hosszú tétel, amely szerzői szándék szerint valamilyen nem világosan tisztázott (és hallás útján sem appercipiálható) kapcsolatban áll A Megváltó hét szava a keresztfán című Haydn-ciklussal, tartalmában pedig az „életút”, illetve a „végső út” kérdéseit boncolgató filozófiával és poétikával. Ez így persze szépen hangzik, a valóságban azonban egy olyasfajta, távolról weberni vagy kurtági gyökerűnek nevezhető minimalizmussal találkozunk, amelynek egyetlen eszköze a végsőkig lecsupaszított eszköztelenség. „Szegény zene” a 2. vonósnégyes: kevés hang nagy csendekkel tagolva – zörejek, koppanások, pizzicatók, neszezések. Motívumok, dallam, ritmikai struktúra, harmóniák – eddig nem jutunk el, csupán egy rendkívül monoton és szikár jelsor alakul ki, melynek egyes tagjai nem kerülnek kapcsolatba egymással, s így a történések menetében semmit sincs mihez viszonyítani. Widmann 2. vonósnégyesét legfeljebb akkor tarthatnánk sikeres műnek, ha a becketti végjátékot, a jelentésnélküliséget és kommunikációképtelenséget szándékozott kifejezni a szerző a zene hangjaival. Ám még ez a siker is kérdéses, mivel a darabban nincs katarzis, a zene nem ráz meg, sőt még atmoszférája sincs – semlegesen lepereg a hallgatóról. A Hagen Vonósnégyes mégis jól tette, hogy bemutatta a darabot Budapesten, hiszen egy együttesnek az a dolga, hogy a múlt zenéje mellett a jelen termését is közvetítse a közönségnek, ebben a misszióban pedig a régebbi és újabb kortárs zenék iránt mindig is érdeklődő – Webernt, Janáčeket, Sosztakovicsot, Schnittkét, Ligetit és Kurtágot is szívesen játszó – Hagen Kvartett mindig is élen járt.