Áll Wilson egyedül, 2015-ben, s mintha csak felmondaná a 2006-ban megjelent életrajzi könyve, az Absolute Wilson fejezeteit. De ez csak a látszat, ez csak a kép, a wilsonos ’pretty picture’. Most is megtanuljuk: ami a kép és a róla képződő emlék viszonyát alakítja, azok mi magunk vagyunk.
 Robert Wilson a Vígszínházban. A kép forrása: MTI |
Wilson életműve legendáriumként és breviáriumként, néhol bestiáriumként van jelen a magyar nyelvű színházi kultúrában annak ellenére, hogy az 1914 az első (harmadrészt) budapesti rendezése. Wilson-előadást többet is láthatott a budapesti közönség: 1994-ben a Tavaszi Fesztiválon a Madách Színházban Gertrude Stein Doctor Faustus Lights the Lights című darabja az Ernst Busch Schule és a Hebbel am Ufer koprodukciója volt; 1996-ben a Vígszínházban vendégszerepelt a Martha Graham Company négyrészes Snow on the Mesa című produkciója, melyből az egyik részt Wilson rendezte. A többit Bécsben, Berlinben, Prágában, Párizsban, vagyis a környező Európában lehetett nézni. Wilson művészete ugyanakkor Pilinszky 1967-es, az Új emberben megjelent vallomása óta élő része a magyar kulturális kánonnak, s közvetítve, szamizdat-kommunikáció mintában terjedve önálló, Wilsontól független életre kelt. A Víges előadás tétje: összeilleszthető-e egy negyven éves megképzett hagyomány a megtörténtekkel. Azt látjuk-e Wilsonban, amit látni akarunk, ami felismerhetően a miénk, vagy azt, aki előttünk áll.
Annál is fontosabb a kérdés, mert Wilson a látás mint értelmezés és mint megértés folyamatáról beszél. Előadása azt gondolja végig, milyen alapokra épül a színháza, miként beszélhető el saját múltja, s ebben erősen támaszkodik a majd tíz éve publikus retrospektív alkotására: a megkonstruált, így megtisztított életműre, az Absolute Wilsonra.
Az Absolute Wilson kötet biográfia-minta: Wilson úgy fonja nagy elbeszéléssé bemutatóin keresztül életét, hogy saját múltját zárja fikcióvá, saját példái lépnek ki a személyesség szemérmes horizontjából, és válnak általános színházesztétikai tapasztalattá. Wilson 2015. április 25-én három (jól ismert) saját történettel segítette életműve megközelítését. Az első történet a fekete gyereké, Raymond Andrewsé, akit Summit egyik utcájában látott meg. A fiút éppen verte egy rendőr, s a fiatal Bob közbeavatkozott: ’I’m a responsible citizen. Why are you going to hit this child?’ S miközben intézkedett (Bugs Bunny-hősként) meghallotta a süketek jellegzetes hangját, s felismerte, amit a rendőr nem: a fiú nem hall. Ez a kerettörténete annak az alkotói esztétikának, mely a csend, a nem-hallás tételezéséből eljut az állításig. Az egész testünkkel hallunk, nem csak a dobhártyánk érzékel.
A második történet egy fiatal fiúé, Christopher Knowles-é. Wilson példasztorija itt sem konkrét esztétikai hozománnyal bír, és saját szerepét sem az alkotásra koncentrálja, hanem a megfigyelésre, a megértésre és az elfogadásra. Chris agysérült, s Wilson felismeri a másként működő formában a rendszert, felismeri a repetícióban az esztétikai és vele együtt a matematikai keretet, s látja, hogy ez szép. Chris a jelentés kényszerét veszi le Wilson előadásairól, s a The Life and Times of Joseph Stalin tizenkét órás műremekkel elindulnak olyan előadások felé, melyek Wilson egyre erősebb tételét igazolják: „a nyelv a képzelet korlátja”.
A harmadik fikcióvá érlelt igaz történet egy hatalmas operaénekesé, Jessye Normané, aki 09/11 után éppen a Téli utazás turnéján mutatta meg Wilsonnak, miként áll az énekes a színpadon, csak áll csendben és hatalmasan a tér és az idő színpadi tengelyében, és könnyezni kezd az egész Chatelet.
Wilson már lassan tíz éve így fűzi össze változatlan lánccá saját alkotó életének eseményeit, így hallgatható a Silent Opera, követhető a vizuális hatásokkal beszélő többnapos performance, érezhető a mozdulatlan jelenlét. A vígszínházi mondatok és a helyzet tisztasága a nagy elbeszélések struktúráját mutatja, s mivel Wilson már regénnyé írta történeteit, ez most a nagy felolvasás és felmondás aktusa.
Wilson távol áll tőlünk, és eltávolította magától életét. Wilson élete a saga része lett, s lehet, hogy már olvastuk a sztorikat, láttuk az Absolute Wilson-filmet vagy a többi lecture-t a Youtube-on épp így előadva, legyintenénk, hogy „jaj Bob, ne gyere megint ezzel a hatvanhetes sztorival”, de abban a pillanatban, amikor belép a térbe, már megnyerte a szituációt. Robert Wilson egyszemélyes színházi előadását látjuk, csimmbumm-cirkuszát, gondolom nagy tisztelettel, mert övé a tér, az idő és a gondolat. Wilson domináns és potens személy, uralja a teret, játszik az idővel, kialakítja és megtöri a csendet, s remekül eljátssza a század egyik legnagyobb színházi alkotójának írt szerepet. Mert az.
Wilson, alkotásrendjében az Einstein on the Beach-ig eljutva, saját színházi gyökereiről beszél. Ezek a (meg)hallás, a (meg)értés, a jelenlét mindful képeit hozzák felénk, pedig Wilson mindvégig távol van tőlünk és egyedül. Lehet, idővel ezt is a nagy Wilson-kép egyik pixeljeként érzékeljük majd: hiszen ő maga írja le haldokló anyja utolsó szavait: „You’ll get along just fine because you know how to be alone and you like to be alone”. Wilson magányos alkotó, mintái nem az alkotás közös felfedezéseire és munkájára fókuszálnak, hanem saját terveire, akkor is, ha mondjuk (mondja) a shirazi fesztiválon elhangzó hét napos drámáit sokan írják egyszerre, akkor is, ha a CIVILWars fázisaiban több százan dolgoznak vele, akkor is, ha párhuzamosan tucatnyi előadását rendezi szerte a világban.
A színpad terét a fény jelöli ki – zárja Wilson az előadását. S ez a deklaráció a kortársi közegében lesz világos: míg Peter Brook arról ír, hogy a színész az, aki belépve egy térbe színházat tud csinálni, míg Mnouchkine arról beszél, hogy mindig a közösség teremti és alakítja a játék terét, addig Wilson ezt a feladatot a fényre bízza. Light creates space. De ez is csak egy mondat, s a szombat délutáni előadás improvizatív, nézői kérdéseknek teret adó része váratlan pontossággal összegezte társadalmi felelősségről vitt gondolatait. Mert hiába nincs, állítása szerint, társadalmi felülete és érzékenysége az előadásainak, mert ő nem az a művész, aki politizál, azért a Raymond és Chris sorsát firtató kérdésekre happy endes sztorikkal nyugtat minket. Ha történetre vágyunk, annak a vége jó. Igaz, ahhoz meg kell értenünk, hogy ha feltesszük azt a kérdést, lehet-e önálló élete egy sérült embernek, a válasz csak visszakérdez: mit is értünk önálló (independent) életen.
Wilson távol áll tőlünk. De majd visszajön, újra kérdezhet és újra kérdezhetünk.