Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MEANWHILE IN TAPOLCA

Kabaré / Budapest Bábszínház – BTF
2015. ápr. 19.
Megint politikai színház, megint Alföldi Róbert rendezésében. Nem unjuk, mert az ember nehezen tud ráunni a valóságra. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.
Mórocz Adrienn
Mórocz Adrienn
Alföldi Róbert harmadszor rendezte meg a Kabarét. Először 2002-ben az Operettszínházban, aztán tíz évvel később, 2012-ben a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak szereplésével a Nemzeti Színházban és most a Budapest Bábszínházban. Az első két előadásban a történet helyszíne a náci Németország volt, ám a Bábszínház színpadán a rendező még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy sztori nem itt és most játszódik, abban a társadalomban, amelyben élünk.
 
Ez a világ pedig már az első pillanattól egyszerre rettenetes és vicces. A színpad egy romkocsma, bár engem kicsit egy foglaltházra is emlékeztetett: graffitis falak között kongó üresség, nyomor, egy lakóépület, amelyet már nem használnak, de majd talán fognak, az ideiglenesség helyszíne.  A színpad hátulján megjelenik Bercsényi Péter pokoli konferansziéja, először csak két keze, mintha nagyon mélyről mászna fel hozzánk, aztán a feje, mosolyog és vért hány, mi meg nevetünk rajta. Bercsényi kegyetlen és kegyetlenül szórakoztató figurája az előadás legizgalmasabb jelensége: félünk tőle és örülünk neki, az ő alakjában megjelenő ambivalencia tulajdonképpen leképezi a rendezés dinamizmusát, amelyben ugyancsak a humor és a rettenet pillanatai követik egymást.
 
Bercsényi Péter
Bercsényi Péter
Aztán lassan megjelennek a kabaré táncosai is, de senki ne gondoljon csinos, tehetséges szépségekre; a Nyugati-aluljáró szakadt, mélyszegénységben élő örömlányait látjuk. Nyakukban deformált bábtestek, hatalmas mellek, megereszkedett hasak, meztelenek vagy alig viselnek ruhát, a színészek arcán álarc. Ezek a nők a kiszolgáltatottság szimbólumai, nincs bennük semmi szépség vagy elegancia. A Mein Herr című dalban a színésznők levetik a bábtestet, az álarcot, csak ők maradnak, arcukon kék-zöld-lila foltok, vér. A dal szövege és a tehetetlen, bántalmazott nők látványa iszonyú feszültségbe kerül egymással.
 
Mórocz Adrienn Sally Bowles szerepében erősen kiemelkedik a leszedált nők világából. Egyszerre angyal és boszorkány, jelmeze is kettő van: az egyik fekete ruha, neccharisnya, vörös tűsarkú, a másik rózsaszín kisruha, fehér harisnya. Felcsattanó gonosz kacaja a legérzékenyebb pillanatokat szakítja szét, tökéletesen kiszámíthatatlan. Szatory Dávid méla Cliff Bradshawja többnyire értetlenül áll mellette, nem hálás szerep az övé, egészen az előadás végéig csak sodródik az eseményekkel.
 
Mikor a két szereplő szerelemben egyesül, Bercsényi Péter elhúzza előttük a függönyt, aztán orbitális méretű nemi szervek kezdenek táncolni a színpadon. Engem mélyen elgondolkodtatott, hogy az altesti humorizálás miért működik Alföldinél, és miért tartjuk alpárinak máshol. Aztán rájöttem, hogy feltehetően nem mindegy a behozott szerv mérete: egy ember nagyságú fallosz például önmaga paródiájává válhat, az ilyen mértékű túlzás kioltja az erotikát, ami utána marad, csak a tárgy, az absztrakció. De hiába mögé az ideológia, a magam részéről ezt a fajta viccelődést vészesen unom túlzott egyszerűsége miatt.
 
Ács Norbert, Spiegl Anna, Pallai Mara
Ács Norbert, Spiegl Anna, Szatory Dávid, Pallai Mara
Sokkal izgalmasabb a rendezésben az időskori szerelem megjelenítése. Schultz úr és Schneider kisasszony két báb. Van bábja a Mórocz-Szatory párosnak is, ám esetükben csak eszköz: test és lélek elkülönülését, a személyiség megkettőződését mutatják fel a bábok segítségével. Az idős bábok és mozgatóik között sokkal koherensebb viszony áll fenn. És bár a bábosok (Ács Norbert és Pallai Mara) itt sincsenek elrejtve, de nincs önálló személyiségük, alárendelődnek a báboknak. Hogy mennyire a báb a főnök, arra kedvesen reflektál is az előadás: egy ponton Schneider kisasszony ráparancsol Pallai Marára, hogy vigye ki a színpadról. Schultz úr és idős barátnője egyébként egy hatalmas ananász okán találnak egymásra, ami talán kicsit bagatellé teszi szerelmüket. Van azonban egy jelenet, amelyben in flagranti találjuk őket, és ott az egymás előtti szégyenkezés, az apró, szelíd mozdulatok meggyőznek minket arról, hogy tényleg igazán szeretik egymást, és ezért lesz olyan iszonyú, hogy el kell válniuk.
 
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fekete, Ku Klux Klán-csuklyás emberek ólálkodnak a színpadon az előadás elejétől fogva, a második felvonásban pedig szépen birtokba is veszik a teret. Arctalanok és félelmet keltőek, könyékig túrnak a szereplők magánéletébe. Bercsényi Péter a Ha az én szememmel látnák… című dal éneklése közben egy fekete játékbabát akkurátusan megtisztogat, megborotválja, ráfúj egy köbméternyi dezodort. Mikor elhangzik a dal utolsó két sora: „ha az én szememmel látnák, nem bánnák, hogy zsidó szegény”, akkor újrajátszatja a végét, és elénekli cigánnyal is a tisztánlátás érdekében.
 
Felettébb didaktikusnak érezhetnénk a jelenetet, ha olyan társadalomban élnénk, ahol a rasszizmus nem téma, ahol nem mondja meg senki, kit és hogyan kell szeretnünk, ahol nincs kirekesztés. De mivel van, és egyre erősödik, így az előadás végén felmerülő menni vagy maradni kérdés is tökéletesen aktuális, mert napról napra egyre kevesebb meggyőződéssel maradunk itt. Többek között ez az oka annak, hogy a Kabarét hatalmas ovációval, kitörő tapssal fogadta a közönség a Bábszínházban.
 
Az utolsó előtti jelenetben Mórocz Adrienn bábja egy átlátszó figurára cserélődik, az előadás legvégén a szereplők ottfelejtik a színpadon Sally Bowles üres, átlátszó lelkét. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek