Azóta igyekszem a szemem rajta tartani Kevin Mahoganyn, amióta feltűnt a Kansas City című filmben (Robert Altman, 1996). Akkor, karrierje üstökösszerű felívelésének idején nyilvánvaló volt, hogy az első ligában a helye, mégis, azóta többször is szem elől tévesztettem. Hogy milyen várakozásokkal igyekeztem koncertjére a Budapesti Tavaszi Fesztiválon, azt megpróbálom egy rövid pályaképpel érzékeltetni.

A Kansas Cityben született, 56 éves bariton klasszikus éneket is tanult pályája kezdetén, miközben több hangszeren is játszott jazz zenekarokban, legtovább baritonszaxofonon, végül mégis jazzénekesként érezte magát a legjobban. Rhythm and Blues zenekarokban is aktív volt, de bemutatkozó lemeze az Enjánál 1993-ban már a jazz sztenderdek előadásában mutatta meg kiválóságát, igyekezett a kevésbé ismert örökzöldekre specializálni magát. Ugyancsak Németországban jelent meg egyik művészi értelemben legbátrabb vállalkozása: a WDR rádiós nagyzenekar és amerikai szólisták társaságában Charles Mingus nehéz szerzeményeit énekelte el. Negyedik lemezét már az akkor a jazzpiacot tekintve ereje teljében lévő Warner világcég adta ki, és úgy tűnt, a határ a csillagos ég. Kenny Barron vette szárnyai alá, Elvin Jones is elhívta egy lemez erejéig, Ray Brown szerepeltette az énekes parádéjában. A Warnernél pedig Cyrus Chestnut és (a még csak feljövőben lévő) Brad Mehldau, meg Bob James, azután Joe Lovano és Michael Brecker működtek közre albumain. Nem lehet kitérőnek tartani pályáján, hogy a Motown R&B sztárjainak számaiból is összeállított egy lemezanyagot (Pride and Joy), amire szintén elismerő kritikákat kapott. Mind az autentikus blues, mind a hagyományosan lüktető, jazzes swing, azután a modális kereteket nem áthágó be-bop scattelés, mind pedig a legnagyobb népszerűséget hozó „balladák” beépültek stílusába, zenei profiljába. Hangja nem olyan érces, mint a csúcsra már felért Kurt Ellingé, az övé nemes fából van (nomen est omen), viszont a színpadon ezerszer természetesebb, mint a néha karót nyelt, hideg mosolyú chicagói kollégája. Nagy várakozásokat keltett Mahogany akkor is, amikor a Johnny Hartman-repertoárt újította fel: a John Coltrane partnereként ötven éve rekord lemezeladásokat produkáló bariton számait fantasztikusan adta elő. Ennek második etapjaként Tony Lakatossal felvették azokat a számokat, melyeket a Hartman-Coltrane zenekar is előadhatott volna, ha több idő adatott volna nekik együtt. Kolosszális ötlet, nagyszerű kivitelezés, de sajnos a projekt – általam nem ismert okok miatt – nem tudott kibontakozni, beígért folytatása elmaradt. Mahogany másik magyar kapcsolata (amire sajnos a Budapest Jazz Clubban konferálva egyáltalán nem utalt, láthatóan nem is emlékezett), hogy 8 éve közreműködött a Budapest Jazz Orchestra lemezén. Az utóbbi tíz évben Mahogany nem a sportcsarnokok és a nagy költségvetésű jazzfesztiválok, hanem a kis klubok rendszeres vendége, és valamilyen törést vagy megkésettséget sejtek pályájában. Félteni azért persze nem kell, februárban a Szentpétervári jazzfesztiválon a Helios bigbanddel, tavaly és négy éve a Kennedy Centerben, tavalyelőtt a londoni Pizza Express fesztiválján szerepelt.

 

Ezekkel az előzményekkel Bécsből indulva és Szlovéniát érintve érkezett Budapestre, hogy Bécsi kaland című lemezét bemutassa egy elsőrangú bécsi kvartett kíséretével – a lemezt Ausztriában is vették fel. A Vienna Affair szinte kizárólag saját számaiból állt össze. A számok hangszerelése és az együttes zenei vezetése Martin Spitzer gitáros munkája, aki a Kenny Burrell-féle iskola követője, de zongorista társához, Erwin Schmidthez hasonlóan a mainstream jazz legmagasabb, prémium osztályát képviselik: ide sorolom a szellemes, hatásos, ízléses zenei gondolatok végtelenségig pontos megvalósítását, melynek tanúi voltunk. A ritmusszekcióban az „osztrák Egri János”, a szintén autodidakta Joschi Schneeberger bőgőzött és Mario Gonzi dobolt, ő többek között a Vienna Art Orchestrában vált Európa-hírűvé. Egy remekbe szabott instrumentális bevezető számmal (On Green Dolphin Street) tették le a névjegyüket a BJC-ben, amikor – New Yorki jazzklubok módjára – az aznap esti második koncertet elkezdték. 

A mainstream jazz egyik exkluzív ága az, amikor a standardek világát az előadó saját szerzeményeivel próbálja meg újrateremteni. Már az sem szokott akárkinek sikerülni, hogy ebből színpadképes stílusgyakorlat váljon, és egészen ritka, hogy az örökzöld illúzióját is képes legyen valaki megteremteni – különösen saját szövegekkel. De amikor a koncert elindult, a Beautiful Fight című számmal, amely a lemezt is nyitja, éppen ez történt. Egy kapcsolatba és egy világba csöppentünk, és már itt, a koncertpódium közelségében feltűnt Mahogany és zenekara elképesztő time-ja: vagyis hogy az ütemen belül és a kottához képest milyen késleltetéssel, milyen ütemérzékkel szólaltatják meg azt, aminek elkerülhetetlenül meg kell szólalnia. Az énekes rögtön elengedett egy scattelést, könnyedén és izgalmasan. Az iróniából az öniróniára váltó Old Men Sing The Blues szintén saját száma, ezzel máris kenyérre kente a közönséget. Nyilvánvalóvá tette, hogy a „time”-érzék az a közös tő, amiről a blues és a jazz fakad. Ezután két standard következett Mahogany repertoárjából: a Hartman-főhajtásként énekelt  I Want to Talk About You és a Route 66. Az előbbi felfogása és tálalása az érdekesebb, a felsőbb regiszterben vonzó erejéből semmit nem vesztő meleg hang és a behízelgő erő minden erőltetettség nélkül – ezek Mahogany és Johnny Hartman közös vonásai – bár úgy sejtem, Mahogany regisztere mélyebbre ér, vagy talán mélyült az utóbbi években Hartmanéhoz képest. A Route 66 ugyan kellően egyénített, főleg a ritmizálása nem hasonlít semmilyen ismert énekes verzióra, de talán épp ezért, a fonákra fordított swing ritmusok miatt nem annyira magával ragadó, mint lehetne. A bécsi kaland gyöngyszeme következett, a Tilly’s Waltz. Naná, hogy a bécsi muzsikusok elemükben voltak, főleg a kompozíció a tízpontos telitalálat. Bár vártam a cím alapján, de nem hajaz közvetlenül a Debbie’s Waltz-ra (Bill Evans), a háromnegyed örvényét és az eleganciát is át tudja vinni a jazz báltermébe. Az énekes viszont kicsit bizonytalankodott az elején, a témában van néhány lépés, amit elvétett, de azután a visszatérésben már nem volt vele gond. Egy újabb szvinges eredeti szám (Steamin’ Greens), ami ismét nagy énekes improvizációt és mívesen csiszolt hangszeres szólókat hozott. Az új lemezre rákerült a visszafogott latin ritmussal érdekessé tett Kenny Barron klasszikusa, a Joanne Julia, amelyhez végre (mint Mahogany elmesélte, a zongoristának tett ígéretét vagy húsz év után teljesítve) elkészült a szövege. Mahogany szövegei prozódiailag tökéletesek, olyan természetesek és derűsek, mint egész színpadi lénye. Az este második Hartman-számában (The Very Thought of You) ismét a nagy hangközökkel és széles dallamívekkel gyönyörködtetett bennünket az énekes. A zárószámban (It’s too late) szintén a legotthonosabb terepen mozog, saját szerzeményében a szakítás utáni pillanatról még egy szöveges, majdnem rapes betét is szól – de megint csak a blues-os lüktetés, ami mindent visz. Mahogany már a második szám után bejósolta, hogy lesz még a koncertje alatt táncverseny, mert pontosan tudja, mennyire ellenállhatatlan ez a ritmus. A ráadás – ahogy a lemezen is – a Nearness of You című standard volt, de már csak gitárkísérettel, Pazar akkordficamokkal, lenyűgöző feldolgozásban.

 

Túl az ötvenhatodikon Mahogany hangja egy kicsit fakult fénykorához képest, de mozgékonyságából és melegségéből talán semmit sem vesztett. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogyha ezt az irányt választja, hogy saját számait ilyen precízen kidolgozza, olyan odaadó társakkal, mint ez a míves bécsi kvartett, akiket a lemezen is hallunk, és szellemes, követhető, emberközeli történetekről ír szövegeket hozzájuk, akkor talán jobban fenn tudta volna tartani jelenlétét a jazz legfelső szintjein.