Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

OTTHONOS IDEGENSÉG

REFLEX3 Nemzetközi Színházi Fesztivál Sepsiszentgyörgy, 2015.
2015. ápr. 12.
Erdélyben lassan ahány színház, annyi nemzetközi fesztivál. Azt mégis túlzás volna állítani, hogy maguktól bújnak elő a földből, mint a gomba, mert az éltető (pénz)eső ott sem mindenkire egyformán hullik. KRICSFALUSI BEATRIX BESZÁMOLÓJA
Az egyik legkiemelkedőbb erdélyi művészszínházban 2009 és 2012 után harmadik alkalommal megrendezett REFLEX3-at például sem a magyar, sem a román kulturális minisztérium nem tartotta támogatásra érdemes rendezvénynek, ki tudja, miért. Fesztivál azonban mégis lett, és egyszerre kínált szemtágító interkulturális tapasztalatot a helyi értő közönségnek, gazdag programot az idelátogató szakmának, és nem utolsósorban bemutatkozási lehetőséget a helyi társulatoknak. A kísérőrendezvények között ugyanis helyet kapott a város kivételesen gazdag színházi kultúrájának majd minden alakítója (az Osonó Színházműhely, a Cimborák Bábszínház, a Háromszék Táncegyüttes és az M Studio Mozgásszínház), az erdélyi színházi folyóirat, a Játéktér „kisszínházakról” szóló számának bemutatója, valamint egy a lap mentor programja által In/Between Reflex(ions) címmel teatrológus hallgatóknak indított szakírói műhely is. 
Titkaink. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Titkaink. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
A REFLEX3 nem egységes téma- vagy problémafelvetéssel rendelkező kurátori fesztivál: a program gerincét alkotó kilenc előadás sokkal inkább a gyakran otthonosságában idegen kelet-közép-európai színházi színtér játéknyelvi sokféleségéről tanúskodik. A válogatásban szerepel az egyik legnevesebb lengyel mozgásszínház, a Dada von Bzdülow Invisible Duets című munkája, és Silviu Purcărete egy olyan, jórészt mozgásimprovizáción alapuló rendezése, amely a gyors kézzel meghúzott műfaji határok felülvizsgálatára késztet. A temesvári magyar és német társulat együttműködésében készült Moliendo Café alapja nem szöveg (noha a közönségtalálkozó tanulsága szerint van a háttérben egy történet a bécsi csatát elvesztő török hadvezérről, aki a fejével fizetett azért, mert meneküléskor hátrahagyott 500 zsák kávét), hanem annak felismerése, hogy a kávéház a színházhoz hasonlóan heterotopikus tér, amely sajátos törvényszerűségek hatálya alá vonja a benne zajló eseményeket. Amit látunk, abban több a tréfa, mint a mélyebb értelem: két társulat önfeledt mozgásjátéka, ami annál erősebben hat, minél inkább kidomborítja a színháznak a beszélt nyelvtől független érzékiségét – például amikor a színpadon szétszórt húsz zsák kávé bódító illata tölti be a teret.
Szentivánéji álom. Fotó: Barabás Zsolt
Szentivánéji álom. Fotó: Barabás Zsolt
A kortárs színház társadalomkritikus vonalát az újvidéki Opera Ultima, a Pintér Béla Társulat Titkainkja és az abszurdot „anyanyelvi szinten” beszélő Alexandru Dabija A demokrácia ellen című rendezése képviselte (Odeon Színház, Bukarest). Mindhárom előadás érdeklődéssel fordul korának társadalmi-politikai problémái felé (az első kettő még a színházcsinálás nehézségeire, vagyis saját gyakorlatára is reflektál), színházként azonban annyira különbözőek, hogy megingatják a színház politikusságát pusztán tematikusan meghatározó pozíciókat. A katalán Esteve Soler ellen-trilógiájának utolsó részével Dabija egy Beckett-i szépségű nyitóképtől – egy gúzsba kötött emberpár társalog a demokratikus cselekvés lehetőségéről, miközben megszületik az ufószerűen torz gyermekük, aki rögvest fel is falja a lábukat – eljut egy olyan zárójelenetig, amelyben a szülők gazdasági racionalitásból lelövik nagykorúvá vált gyermeküket, majd rögvest pózolnak is a hullával a kamera előtt. A fényképezőgépet az első sorban ülő kedves néző is megkapja, kattintson ő is, erre az egy pillanatra váljék ő is cselekvő részesévé az előadásnak. Azt mondják, még soha senki nem mondott nemet a felkérésre, noha tartok tőle, valahol ott kezdődne a színház politikus hatása.
 
Miranda. Fotó: Vargyasi Levente
Miranda. Fotó: Vargyasi Levente
Ha egy fesztiválnak van kollektív emlékezete – és miért is ne lehetne –, abban kétségkívül az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház maratoni (majd hét órás) Sirálya hagyott a legmélyebb nyomot. Aki a helyszínre később érkezett, mint jómagam, már csak az esztétikai tapasztalat megrendítő hatásának elbeszéléseivel szembesülhetett. No meg a jubileumi év után majd minden fesztiválra jellemző Shakespeare-dömpinggel, bár a színpadi megvalósítás tekintetében megint csak nehéz hasonlóságokat találni a programban szereplő három előadás közt. David DoiashviliSzentivánéji álom látomásos mesevilágát zenés-multimediális látványossággá alakítja: rockkoncertet megszégyenítő lámpaarzenál, hozzá hangosan üvöltő zene, a kilencvenes évek videodiszkóinak vizuális világra emlékeztető giccses bejátszások, emelőgépezetek, a vertikális színpadi mozgást lehetővé tevő egyébként ötletes díszlet, állandó akrobatikus ugrabugrálás, Tompos Kátya még a hangját is kiereszti – van minden, mint a búcsúban. Aki képes keresztülrágni magát a majd négyórás üres és erőszakos spektákulumon, érdekes dramaturgiai újításokra (szerepösszevonásokra és azok következményeképp a különböző fikciós szinteken történtek összekuszálódására) lehet figyelmes, melyek kétségkívül legátgondolatlanabb pontja a mesteremberek marginalizálása. Ami marad belőlük, az egyszerűen csak csapnivaló színház, s mivel a derék kézművesek színművészeti próbálkozásai önreflexív tükörként működnek, ez nem jó jel az előadás egészére nézvést. A Nemzeti társulata mintha mit sem alakult volna a Vitéz lélek óta, mindenki játszik, amit és ahogy tud, aki pedig a látottaknál többet is tudna – úgy értem, nemcsak akrobatikában –, az nemigen találja a helyét Doiashvili harsány és túlkomplikált álomvilágában. (Igaz, egy ennyire heterogén társulat összjátékának megteremtését talán nem a Nemzetibe tévedő vendégrendezőktől kell elvárni.)
A demokrácia ellen. Fotó: Henning János
A demokrácia ellen. Fotó: Henning János
A virtuóz színészi játékért rajongók inkább Oskaras Koršunovas Mirandájára fognak emlékezni. A Povilas Budrys–Airida Gintautaite duó (no meg a Dainius Liskevicius által tervezett mesésen aprólékos és túlzsúfolt díszlet) energikusan, érzékelhető ritmusváltásokkal játssza végig A vihart, s még ezt-azt, ami más Shakespeare szövegekből beszivárog. A Prospero-vezényelte játék a szemünk előtt teremti meg és hozza mozgásba az eleinte a székhez kötött és kevéssé artikuláltan beszélő Mirandát, aki végül a színpadon több formában (szobor, animáció) vizuális jelként elhelyezett balerinát is képes lesz megtestesíteni. 
 
Sokkal csendesebbnek és megfontoltabbnak tűnik mostanság a sepsiszentgyörgyiek Hamletje, ami már nyomokban sem emlékeztet a 2013-as gyulai bemutatóra (noha Shakespeare és az alkotók még ugyanazok). Bocsárdi rendezése él, folyamatosan változik (mert változtatja), olyannyira, hogy a szakkritikát és a nézőket orientálandó tanácsos volna a szoftverfejlesztésben a jelentős és kisebb javítások jelzésére használt verziószámokkal ellátni a work in progress különböző munkafázisainak eredményét. A fesztiválon játszott előadás – lehetne talán Hamlet 3.2? – letisztult, szikár, sallangmentes, úgy dramaturgiailag, mind a színészi játék vagy a vizuális és akusztikus jellemzők tekintetében. A Tamási Áron Színház black boxában csak egy fürdőkád és néhány elhúzható, tértagoló (zuhany)függöny maradt, néha a csepegő víz ritmusa emlékeztet a múló időre. Bocsárdi László rendezése abban az értelemben igazi klasszikus-értelmezés, hogy ismertnek tekinti mind a sztorit, mind a szöveget, ezért bátran kihúz belőle bármit. Fájdalommentesen vezet át minket a cselekményen, amelyből mintha hiányoznának a sokszor látott drámai nagyjelenetek (vagy csak életképekké szelídülnek?), a pontosan kirajzolódó tematikus csomópontok. Pedig benne van minden, ami kell, de valahogy semmi sem kap kiemelt hangsúlyt, hanem belesimul egy dramaturgiailag átgondolt, feszes és harmonikus összképbe. Mátray László Hamletje kerüli a sablonos értelmezési irányokat: nem tűnik vacakoló értelmiséginek, anyakomplexusosnak, szerelmesnek, de még különösebben őrültnek sem, ellenben teremt egy olyan szuverén alakot, akinek simán elhisszük, hogy ő Hamlet. A mű radikális megnyirbálása miatt aggódók megnyugodhatnak, visszakerült a „lenni vagy nem lenni”, de a végén a néma csönd nem kimondatik, hanem megtörténik a színház itt és mostjában egy finoman megrázó este lezárásaként.
A jóhoz s még jobbhoz szokott fanyalgók szerint az idei programon meglátszik a pénzhiány, mintha kisebb és savanyúbb volna, mint korábban. Nekik (is) mondanám, hogy szeretnék én bármely magyarországi vidéki városban x évente ilyen nemzetközi fesztivált. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek