A szakmai hétvége a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ A széttört tál című színházi nevelési előadásával indul. Egy családot látunk, szürke falak, csupasz bútorok között, egy már-már apokaliptikus jövőben. A széthulló világban a családtagok különböző módon látják – vagy éppen nem látják – az őket körülvevő és bennük zajló folyamatokat. A félelem beszivárog a mentális reprezentációkba, befolyásolja a valóságészlelést. 

Az apa időnként az utcáról borzalmas, ám valóságtartalmukban megkérdőjelezhető hírekkel tér haza, melyek hatására viselkedése egyre zaklatottabbá, egyre szélsőségesebbé válik, és lánya képzeletbeli barátjára vetíti ki a belső feszültéségét. Ám éppen ezáltal teszi fontossá saját maga számára is ezt a személyt, olyannyira, hogy egy pillanatra látni véli – ám nem a gyermek jó és tiszta barátját pillantja meg, hanem saját félelmeinek megtestesülését. Ez már több, mint amit el tudna viselni. Kirohan az utcára, a veszélyes és borzalmakat rejtegető világba. Az anya, aki korábban próbált hidat képezni apa és lánya között, utánamegy. A szülők nélküli, szinte üres térbe a magára maradt lányhoz belép egy hús-vér figura, valaki, aki nagyon emlékezteti őt képzeletbeli barátjára. Együtt indulnak el, hogy megnézzék, mi történik odakinn.  

A darabról vannak emlékeim, tavaly a Mai mesék konferencián lehetőség volt nyílt próba keretében vizsgálni az egyik jelenetet, illetve Chris Cooper rendezésének foglalkozás nélküli munkabemutatóját is megnézhettük. Akkor többekben felmerült, hogy a szélsőséges szituációk, a teljes összeomlás előtt álló világ, amiben a gyermek magára marad, való-e a megcélzott korosztálynak? A mostani előadás és az alkotók tapasztalatai azonban azt bizonyítják, hogy felnőttként más szemüvegen keresztül nézzük a történetet, és csupán pesszimizmusunk miatt támadnak kétségeink. A tízévesek korántsem látják reménytelennek a helyzetet: ők még simán megmentik a világot. Az ötödikes osztály szerint ugyanis ez történik a fiúval és a lánnyal, együtt eltüntetik a borzalmakat, segítséget nyújtanak másoknak, visszahozzák a színeket az uniformizált szürke társadalomba. A foglalkozás személyessé teszi a történetet, így nem csak korban hozzájuk közel álló szereplővel tudnak azonosulni a gyerekek, hanem saját víziókkal tölthetik fel a tereket, alakíthatják a lány és a képzeletbeli barát kapcsolatát, vizsgálhatják a kinn és benn viszonyát. 

Nem egyértelmű, hol a határ valóság és képzelet között. A következő színházi nevelési program is ehhez a gondolathoz kapcsolódik. Az általam jól ismert győri RÉV Színházi és Nevelési Társulat, az FAQ Társulat, és a Kerekasztal koprodukciójában létrejött Mezsgye hasonló korosztályt céloz meg. A széttört tállal szemben, ami az interakciók és színházi részek váltogatására épül, itt egymásba folynak a jelenetek és a résztvevők számára kinyitott részek. Köszönhető ez a nekik kínált szerepnek is: egy osztályközösség tagjaiként vesznek részt a tanteremben zajló különös eseményekben. A foglalkozás kezdetén még szerepen kívül indul egy beszélgetés a mezsgye szóról, illetve arról, hol mosódhat össze a fantázia a valósággal. Az elméleti síkon történő gondolkodást fokozatosan váltja fel a játék közbeni tapasztalatszerzés, egyre furcsább dolgok történnek a gyermekekkel a tanév első napján. 

Ahogy Hajós Zsuzsa, az előadás  írója és dramaturgja a szakmai beszélgetésen elmondta, a  sok apró, elszórt információmorzsából főszereplőink mesebeli és reális történetei is kibonthatóak, a gyerekek választhatnak, mi az, amire kíváncsiak, mennyire fogadják el a manguszok és shidetek jelenlétét, mennyire szorítkoznak a tényekre. Az előadás kifejezetten tantermi körülményekhez készült, és a szervezők igyekeztek hasonló teret varázsolni – egy közeli iskolából cipeltük át a padokat –, de az a körülmény, hogy egy színházteremben 80 felnőtt alkotja a terem falát, jelentősen befolyásolta a gyerekek attitűdjét. A nehéz helyzet ellenére a program működött, noha időnként olyan érzésem volt, mintha a játszók akváriumban léteznének. 

A probléma egyébként általános, a külső megfigyelők megváltoztatják az események dinamikáját. Nyilvánvaló volt, hogy a Kispadban résztvevő kamaszok számára sem ideális az a helyzet, hogy érzik a rájuk szegeződő tekinteteket. A nap kimondatlan témája – a valóságunk alakítása – itt is visszaköszönt. A Chris Cooper által írt és rendezett Insite-Trafó koprodukció fókuszában az állt, hogy a történetek miként befolyásolják az életünket, személyiségünket. A színházi rész előtt és után volt lehetőségük a fiataloknak közösen gondolkodni a látottak kapcsán. A jelenet számos társadalmi és egyéni problémát felvetett, egy olyan férfit láttunk, aki jelenlegi helyzetéből nem lát kiutat, és spirálisan meséli magát egyre mélyebbre saját és máshonnan vett történeteibe, olyan mélyre, ahonnan már nincs visszaút – tragédiába torkollik a monodráma. 

Kimondott szavaink nem csak környezetünkre, de ránk is visszahatnak – ezen gondolkodom hazafelé menet. Kellene idő, átgondolni őket, kellene pár óra, amíg csak ezzel foglalkozhatok – a szakmai program azonban olyan sűrű és intenzív, hogy erőteljesen elkezdek én is olyan szuperképességre vágyni, mint amilyeneket a Mezsgye elején fogalmaznak meg a játszók. Nem bánnám például, ha mindig éber tudnék lenni, egyszerre tudnék írni és részt venni. Vagy egyszerűen megállíthatnám az időt.