Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A REND EKSZTÁZISA

Keller, Klenyán és Várjon közös koncertje
2015. ápr. 2.
Ha a Zeneakadémia valóban azt a nemes célt tűzte ki maga elé, hogy visszahozza azokat a már-már elveszettnek tetsző szép napokat, amikor a közönség kamarazenei koncerteken is megtöltötte a nagytermet – s a „kamarazene nagyteremre” sorozatcím éppen erre látszik utalni –, akkor a március 27-i esthez ideális előadókat és műsort választott. MALINA JÁNOS CIKKE.

Keller András, Várjon Dénes és Klenyán Csaba egyaránt hangszerének klasszikusai közé tartozik; mindegyikük megtestesíti a kamarazenész ideálját; ismerik egymás legapróbb lélegzetvételét is; s egy Bach–Bartók-program tisztasága ugyancsak maximális vonzerőt jelent az előadók és a közönség számára.

Klenyán Csaba
Klenyán Csaba

Világos és vonzó volt ráadásul a hangverseny szerkezete is: váltakozva eljátszott két-két Bach-, illetve Bartók-szonáta vezetett rá két irányból a Kontrasztok estet lezáró-megkoronázó előadására, amelyben Klenyán csatlakozása teljessé tette az előadók körét. Hogy itt olyan művészekről van szó, akik számára valóban minden hang és az előadás minden pillanata felelősséggel jár, és teljes koncentrációt igényel, azt az igazi zeneszerető eleve jól tudta, ám már a hangverseny első pillanataiban ki is derült. Bach c-moll hegedű-billentyűs szonátája minden részletében bámulatosan kidolgozott és kiegyensúlyozott módon szólalt meg, közvetlenül érzékelhetővé varázsolva a Bach-zene utolérhetetlen rendjét. Keller hegedülése minden tekintetben makulátlanul tiszta és magasrendű zenei megnyilvánulás volt, a nyitó lassú tétel meditatív jellegének maradéktalan visszaadásával; a nagy csoda, bizonyos tekintetben az egész hangverseny meghatározó élménye azonban az a mód volt, ahogyan Várjon Dénes a billentyűs szólamot a maga polifon komplexitásában, a hallgatót állandó izgalomban tartva, megszólaltatta. A hangok artikulációjának és az agogika lélegzésének ezer fokozata, az apróbb-nagyobb események és a nagyon is jelentős tetőpontok és hangsúlyok hierarchiájának minden pillanatban hihetetlen plaszticitással történő megformálása, a gyors tételek izmos és mégis könnyed nonlegatói egyszerűen megbabonázták a hallgatót. Várjon amiatt is egyértelműen főszereplővé vált a Bach-szonátákban, mivel itt – akár a teljesen felnyitott zongorafedél, akár Keller hangképzésének kevésbé vérbő, időnként testetlennek tetsző jellege miatt – a két hangszer között határozott egyensúlytalanság lépett fel. Ezt viszont igen sokszor – ha nem is mindig – feledtetni tudta az a rendkívül erős kohézió és kölcsönös reakciókészség, amely a két játékos között működött.

Várjon Dénes
Várjon Dénes

Ebből a szempontból lényegesen jobb volt a helyzet a Bartók-szonátákban, ahol a jóval változékonyabb, jelentékeny szólókat is magába foglaló zenei szövet, illetve az explicitebb emocionális csúcspontok következtében a hangvolumenek aránya kevésbé került a figyelem középpontjába. Annál inkább érvényesült viszont a két művész tökéletes összjátéka, a zenei folyamatok világos iránya és sodró ereje, az érzelmekkel telített, mégis fegyelmezett expresszivitás. Kitűnő példája volt ennek az I. szonáta Adagiója, amelynek elégikus kezdő hegedűszólója rendkívül érzékenyen tagolva, beszédes expresszivitással szólalt meg, majd a csatlakozó zongoraszólam mixtúrái szinte földöntúli, hátborzongató színeket vittek a szívbemarkoló magány-zene előadásába. Az volt az érzésem, hogy ezt a tételt még sohasem hallottam ehhez hasonló szuggesztivitással előadni.

Keller András
Keller András

A szünetet követően felcsendülő Bach-mű, az E-dúr szonáta hallgatása elsősorban ismét Várjonra mint Bach-fenoménra hívta fel a figyelmet, aki úgy tud gouldi izmossággal és feszességgel játszani, hogy egy pillanatilag sem válik gépiesen kopogóvá, kíméletlenné. Az első lassú tétel most is figyelemre méltó intenzitása mellett itt talán a zárótétel ujjongó hangja volt a legemlékezetesebb. Bartók kéttételes II. szonátájának I. tételében Keller egészen kivételes vonalérzéke, és – megint egyszer – ennek az interpretációnak a tökéletesen világos céljai és irányai voltak rendkívül szuggesztívek (mintha csak Eötvös II. hegedűversenyét Midori után Kopacsinszkaja előadásában hallanánk…). A második tételben azután átütő módon tört elő az előadásból a ritmika, a népzenei háttér ősereje, a tánc tündéri lendülete – és Keller András virtuozitása.

A Kontrasztok pedig a magától értetődő, idiomatikus Bartók-játék csúcspontjának bizonyult. Ebbe Klenyán a maga – hogy Bali János találó megfogalmazását idézzem – lávaömlésszerű zenei egyéniségét vitte bele, hangjának, artikulációjának hallatlan színgazdagságát, a macskaléptű puhaságtól a hetyke duda-rikkantásokig. A szokásosnál jelentőségteljesebben, sűrűbben-titokzatosabban szólalt meg a középső tétel, a Pihenő, s a záró Sebes eksztatikus tánckavalkádjába vegyülő lágy és lírai hangok mélységet és költőiséget kölcsönöztek az előadásnak.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek