Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

HÍMPORRAL ÉS ANÉLKÜL

A Manchester Camerata koncertje / Zeneakadémia
2015. márc. 31.
Ritkán örül annyira műsorváltozásnak az ember, mint amennyire március 13-án a művészeti vezetőjük, Takács-Nagy Gábor által vezényelt Manchester Camerata zeneakadémiai hangversenyén bejelentett változtatásnak örültem. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A műsor programja tulajdonképpen három változatban keringett a levegőben: a Koncertkalendárium szerint a koncert első felében Mozart K 138-as F-dúr divertimentója és Haydn C-dúr gordonkaversenyének – amúgy nemlétező – „vonószenekari változata” csendült volna fel (persze minden zenekari műnek van „vonószenekari változata”, ha egyszerűen elhagyjuk belőle a fúvósokat). A Zeneakadémia koncertközpontjának programfüzete már nem utal a versenymű fantomverziójára, egy ismerősöm a közönség soraiból pedig határozottan állította, hogy ő valahol látott már olyan programot is, amely a valóban megszólaló műsort jelezte, vagyis a K 201-es A-dúr szimfónia, a csonkítatlan C-dúr csellókoncert, a hangverseny második felében Elgar Sospiri (op. 70) című, hárfára és zenekarra írt kis karakterdarabjával és Csajkovszkij Vonósszerenádjával. Nagy örömmel vettük tehát tudomásul, hogy a pódiumon két oboista és két kürtös is megjelent, hiszen ez a műsor már kiemelkedő zenei tartalmával is izgalmas élménynek ígérkezett, amit csak tetézett Takács-Nagy Gábor, illetve a szólisták: Várdai István és Vigh Andrea nevének vonzereje.

Manchester Camerata
Manchester Camerata

Az A-dúr szimfónia, bár még maga is korai alkotás, amelyet Mozart kevéssel 18. évének betöltése után, a K 138-as divertimentót két évvel követően komponált, egyike a zeneirodalom ama csodálatos pillanatainak, amikor egy nagy komponista-ígéret, látszólag teljesen megmagyarázhatatlanul, zsenibe csap át, és egyik pillanatról a másikra tökéletes remekművet hoz létre. (Mozartnak persze, különböző műfajokban, több ilyen csodálatos átváltozása is volt.) Az ilyen alkotásoknak ráadásul van valamiféle üde hamvassága, hímpora is (gondoljunk csak a Mendelssohn-oktettre vagy az Erlkönigre), amely azután már soha többé nem tér vissza (vagy legfeljebb még egyszer-kétszer). Nos, a Manchester Camerata előadása közvetlen közelről mutatta meg a darab első szerelmet idéző, túlfűtött érzelmi állapotát, ám azon túl a mű mérhetetlen gazdagságát és kiegyensúlyozottságát, a hangzás és a gondolatok káprázatos eredetiségét is. Nagyszerű kezdetet jelentett már a megszólalás puhára, misteriosóra kikevert hangzása is, azután a hangzáskép arányossága, az eleven hangsúlyok, az előkék hegyessége és mindazok a részletek, amitől egy zenei előadás életre kel. És, ahogyan az Takács-Nagynál történni szokott, egy sor apró meglepetést is meglátott és felszínre hozott, amely rendszerint megbújik a partitúrában, mint itt például a lassú tétel anyagtalan, szordinált szövete fölött a hegedűk villámcsapásszerű, forte cikázásai. Számomra az előadás legnagyobb hozadéka azonban az volt, hogy ezúttal a mű második felét, az egészen avantgárd hatást tevő, mozaikszerű Menuettót és a sodró lendületű Allegro con spiritót sem érzékeltük kevésbé jelentékeny, kevésbé koncentrált zenének az első két, rendkívüli tételhez képest; különösen a zárótételhez kaptunk kulcsot azáltal, hogy az izgatott pezsgésen túl a zenei szövetben rejlő változatos és differenciált gesztusok is hallhatóvá váltak számunkra.

Haydn C-dúr gordonkaversenye nehéz feladatot jelent a szólista szempontjából, tudniillik az túláradó, mégis hamvas tisztaságú érzelmek aszketikusan egyszerű és áttetsző keretben jelennek meg, s ráadásul a harmadik tételben kulmináló jelentékeny technikai nehézségeket, ha valaha, akkor ezúttal igazán mindenfajta erőlködés vagy hivalkodás nélkül, könnyed mosollyal kell legyőzni. Igen sokaknak, akik a mű előadására vállalkoznak, ez könnyed mosoly nélkül sem sikerül; nem úgy persze Várdai Istvánnak. Ám igazságtalan lenne az ő teljesítményét technikai természetűnek beállítani. Várdai nem csupán vérbő intenzitással tolmácsolja a darab alapjában szemérmes líráját, hanem ezt ráadásul igazán egyéni módon, magvas, a műben megszokottnál sötétebb színezetű hangon, mégis az áttetszőség érzetét keltve teszi. A részletek közül hadd emeljen ki csupán magas hangjainak különleges, karcsú szépségét, illetve a minden tekintetben elsőrangú zenekar és a szólista tökéletes időbeli szinkronját, beleértve az agogikai tagolás és árnyalás tudatosságát és sokrétűségét. Takács-Nagy jelenléte persze ennyiben sem maradhatott észrevétlenül.

Takács-Nagy Gábor
Takács-Nagy Gábor

A hangverseny második, romantikus részében immár csak a zenekar vonós részlege maradt a pódiumon. A tíz éve elhunyt Kovács Dénes emlékére megszólaltatott Elgar-kompozíció valóban felfogható gyászzenének – és mi sem jelzi jobban a zenekar kvalitásait, mint hogy ehhez a stílushoz magának a hangszínnek az alapvető megváltoztatásával alkalmazkodott. A jó öt perces mű egyetlen összefüggő, szerves gesztusként hatott, Vigh Andrea játékának az egész produkcióba való szerves beépülésével.

Ha ismerjük Takács-Nagy Gábor vonzalmát a magas érzelmi telítettségű zenékhez, akkor nem csodálkozhatunk a zárószám megválasztásán sem. Persze Csajkovszkij Vonósszerenádját sokan mások is tarthatják hálás vagy hatásos darabnak. Az ő esetében azonban – mint most is – az ilyesfajta jó zenékről mindig ki szokott derülni, hogy nemesen visszafogott, koncentrált és a részletekért is megküzdő előadásban – még jobb zenének bizonyulnak. Ebben az interpretációban a darab színkavalkádjának elragadó és ihletett felidézése, a vonós hangzástér szimfonikusnak ható tágassága és az életteliség jelentett különleges élményt. Hálásak lehetünk a karmesternek, hogy elhozta Budapestre együttesét.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek