Az már rég világos, hogy bő egy éve Eszenyi Enikő színháztörténeti jelentőségű tettet hajtott végre, amikor Bodó Viktort hazai nagyszínpadon engedte rendezni. A revizor fogadtatása korántsem volt egyértelmű, a bérhuhogók kampányszínházról kezdtek értekezni, és borítékolható, hogy a Koldusopera kapcsán is előállnak majd szórakoztató teóriákkal, miután felütik jegyzetfüzetüket az aktuálpolitizálás meg a kormánykritika címszavaknál. Pedig elég lenne elolvasni egyszer Brechtet, hogy észrevegyék, rossz vágányon vannak: igen, tényleg ezt és így írta anno a német szerző. (Lásd még a szintén itt játszott Jóembert keresünk! című előadást, amiben dohánytrafik vásárlásáról meg az árvízi védekezés elégtelenségéről is szó esett, 2013-ban nagy derültséget keltve a nézőtéren.)

Na jó, majdnem ezt és majdnem így írta Brecht, de hát ki kárhoztatná azért a rendezőt, mert a nekünk itt és most semmit sem jelentő, darabhosszat a királynő koronázásra készülő Londont egy mozdulattal lecserélte a miniszterelnök ünnepélyes külsőségek között történő beiktatására készülő fővárosra? Apróságnak tűnik, pedig máris érthetőbb és élvezetesebb így a játék, de ennek az előadásnak van ennél a fajta aktualizálásnál komolyabb mondanivalója is. (Bodó mellett Róbert Júlia és Veress Anna jegyzi az Eörsi István fordítása nyomán készült szövegváltozatot, ami nem hoz mindig szerencsés megoldásokat, bár kétségkívül érdesebb, keményebb, szókimondóbb, ettől pedig szokatlanabb, mint általában.)

Bodó nem csupán felkapcsoltatja a nézőtéri fényeket (ami a Vígben Alföldi Róbert visszatérése és a fenti sorba amúgy jól illeszkedő előadásai óta szinte szokássá vált), ezzel tudatosítva a figyelmetlen nézőben, hogy most róla szól a mese, hanem leküldi közénk a kolduskirály Peacockot (Hegedűs D. Géza), aki arról kérdezi egyikünket, hogy mennyi pénzt ad egy koldusnak az utcán, amikor először meglátja? És ugye feleannyit ad másodszor? Harmadszor meg csak elmegy mellette, igaz? Mi, az arannyal-bársonnyal borított Vígszínház nézőterének önkéntes foglyai joggal érezzük ekkor magunkat kellemetlenül, és ha este tízkor a kapun kilépve a féllábú koldusra egy kicsit más szemmel nézünk, már megérte.

Vagy ott az a jelenet, amikor a fiatalkori cimboráját, Bicska Maxit bármi áron megmenteni akaró rendőrfőnököt, Tigris Brownt tárgyilagos hangon arról tájékoztatja Peacock, hogy ha nem fordul végre a bűnöző ellen, annak az ő főnöke issza meg a levét. És megfagy a levegő egy pillanatra, amikor Peacock közli, hogy képzelje csak el, ahogy a szegények városszerte felkerekednek, és mind a parlament elé vonulnak, miközben odabent az ünnepi előkészületek zajlanak. Elképzeltük? Ha megvan, akkor helyben vagyunk. 

Bodó Koldusoperájának ezek, a megírt tegnapot és a megélt mát egymásban tükröztető pillanatai a legélesebbek, a többi meg szokás szerint nagyon széles skálán mozog az egyszer használatos poénoktól a saját életműre tett direkt utalásokon át a színpadi masinéria ezúttal visszafogott, mégis fölényesen magabiztos működtetéséig. Ha Brecht, akkor elidegenítés, és a rendező szokatlan módon oldja meg a házi feladatot. Először azt is gondolhatnánk, hogy színházi próbát látunk, a kikiáltó (Jankovics Péter) akkurátusan közli, hogy épp melyik felvonásnál járunk, a színészek önmagukat rendezik a térben („Te állj oda, a végén meg kimegyünk”), máskor kommentálják egymás akcióit, szóval nem hagyják, hogy megfeledkezzünk róla: ez „csak” színház. 

Ami a zenei részt illeti, arra nem lehet panaszunk: a songokat tisztességgel eléneklik a színészek, a lágyabb melódiáknál az éppen színen lévők idilli ringatózásba kezdenek, mozgásukkal ironikusan kommentálva a fülbemászó dallamokat. Az irónia és a túlzás egyébként is Bodó kedves eszközei, itt is bőséggel meghinti velük a színpadi történéseket: gegekkel lassítja, kimerevíti, megállítja a jeleneteket. Ha hajókürtről van szó, akkor valaki bejön és tülköl egyet vele, máskor az ügyelők tevőlegesen avatkoznak be az eseményekbe, szóval a megrendezett, sokak számára fárasztó és idegesítő káosz megint csúcsra jár. A részben meg sem írt szerepekben a Szputnyikosok remekelnek, főleg Király Dániel kap üdítően egyéni arcot a kis létszámú tömegből.

Jelentősen átalakul a darab belső viszonyrendszere a szereposztásnak köszönhetően. A legmarkánsabb – és leginkább vitatott döntés – Bicska Maxi szerepének Mészáros Mátéra történő osztása, ami önmagában lehet meglepő, válthat ki elégedetlenséget a kéretlen Koldusopera-szakértőkből, ám az előadáson belül működőképes ötletnek tűnik. Ez a Maxi mellékszereplő lesz a saját történetében: korántsem rettenthetetlen maffiakapitány, inkább nagynak látszani akaró kisember (látványos epizódja ennek a börtönbeli bénázása, miközben Polly és Lucy marakodnak érte), aki szinte közömbösen figyeli, ahogy kicsúszik alóla a talaj. A közte és Tigris Brown között lévő sok-sok éves barátságról beszélni már csak azért is meglepő, mert mindketten „pályájuk” elején állnak: Hajduk Károly a főrendőr szerepében a cimborája elárulása miatt az őt marcangoló kínt jeleníti meg emlékezetesen. Az egymást egyre magasabbra segítő egykori partnerek képlete is ismerős annak, aki egy napilapot kezébe vesz ma Magyarországon, azonban az előadásból kiderül, hogy a barátság nem minden: a kishalakat jó ízűen fogyasztja el a sötétből előbukkanó cápa.

A Maxi és Brown között lévő véd- és dacszövetségnek hiába is drukkolunk titkon, mert fölöttük olyan megingathatatlan hatalmasságok állnak, mint amilyen a Peacock-házaspár: Hegedűs D. Géza és Börcsök Enikő habitusával, színpadi erejével, minden megmozdulásával markánsan uralja az egész romlott szisztémát. Hegedűs Peacockja egy egyetemi tanár józan elemzőképességének birtokában beszél szegénységről, koldulásról, a társadalmat sújtó mételyekről, az ember szívesen hallgatná még az életveszélyes bölcset. Börcsök Peacocknéja meg számító és fásult, látszik, hogy évtizedek óta asszisztál férje okosságaihoz, talán már oda se figyel az újabb variációkra. A korukból és a rendszerben betöltött szerepükből következő fenséges nyugalmukat kizárólag a lányuk elvesztése miatti komoly aggodalmuk kavarja fel: Pető Kata Pollyja ebben a mérsékelten gondoskodó, ám nagyon pragmatikus közegben vált öntörvényű, céltudatos, konok nővé, és ettől a következetesen képviselt magatartástól lesz a bizonyos fokig tükörképévé váló Lucyval (Réti Adrienn) folytatott cicaharca egyszerre nevetséges, ugyanakkor tényleg vérre menő. 

Az előadás azt is üzeni, hogy a közösen ledarált évek-évtizedek olyan masszívan korrupt struktúrákat hoztak létre, amelyekből egyszerűen nincs kiút. Mintha erre építene Balázs Juli lenyűgöző díszlete: tágassága ellenére is nyomasztó, többszintes börtönenteriőr, ami az átláthatóság és a bezártság fogalmaival épp úgy eljátszik, mint azzal, hogy mind a rendszer rabjai vagyunk és maradunk. A sötétszürke árnyalatait variáló közegbe jól passzolnak Kiss Julcsi kortalan, mert egyszerre mai és film noir-os hangulatú jelmezei: itt bizony megállt az idő. És ahogy elnézem, ez már így is marad.