Kezdjük a végénél: A Kortárs Építészeti Központ szervezésében lebonyolított filmnapok záró vetítése tűnt a program alapján a legnagyobb durranásnak, de a petárda besült… Anélkül, hogy alábecsülném Wim Wenders tudását, úgy tűnik, hogy nem ez lesz a 3D-s mozi fő csapásiránya, hiába, hogy mind az építészet, mind a 3D-s technika a tér illúzióját igyekszik rabul ejteni. Ez azonban, úgy látszik, csak a szabad szemmel nem érzékelhető dimenziók esetében izgalmas – vagy a világűrbe, vagy az anyag mélységébe kell merészkednie a filmnek ahhoz, hogy a hatás sokkoló lehessen. Az utcán sétálni magunktól is tudunk, az építészek pedig szemüveg nélkül is látnak a térben. Persze ennek a ma már hét éves múltra visszatekintő rendezvénynek éppen az az érdeme, hogy nem csak építészeknek, és nem csak építészetről szól, sőt…
Paradox módon épp az építészet terén laikus Wim Wenders produkciójában készült hat etűdből álló filmeposz mutatta a leginkább szakmacentrikus megközelítést, bizonyítékát adva ezzel annak, hogy az építészet önmagában abszolút nem érdekes. Kulturális izgalmat az épületet használó emberek magatartása, viszonyulása rejt, amint ezt a fesztivál többi darabja és szemlélete jól példázta is. A kultúra katedrálisai című összeállítás szándéka szerint ugyanerre törekszik: épületeket szólaltat meg, mondanák el egyes szám első személyben, hogyan látnak ők minket, embereket. Nem tudom, csak nekem tűnik-e túlzottan iskolásnak ez a megközelítés, mindenesetre számomra az eredmény sem igazolta létjogosultságát, és a 3D sem mentette meg a közhelyes képeket és szinopszist.
A kultúra katedrálisai esetében épp az illúzió hiányzik, súlyosan a földhöz ragadunk, dacára annak, hogy valóban ikonikus épületeket járunk be, miközben azok mondják, suttogják, mormolják a magukét. Vannak azért a témaválasztásból adódóan szép és megrázó pillanatok, de ezek leginkább a jól megválasztott szöveg és a kép kölcsönhatásából adódnak. Szabadtéri ketrecben levegőző norvég bűnözőket látni talán megrázóbb, mint ürülékkel összekent magánzárkáikat a világ leghumánusabbnak tartott börtönében, máskor meg a pétervári nemzeti könyvtár ódon polcainak sikátoraiban bolyongva pedig érezhetően testet ölt a megidézett irodalmi klasszikusok szelleme (Halden Fengsel, építész: Hans Henrik Hoilund, 2013.; Orosz Nemzeti Könyvtár, Szentpétervár, 1795). De a még oly csodálatos sivatagi kutatóközpont felett felgyorsítva futó felhők, vagy a Berlini Filharmonikusok cirkuszi sátorra emlékeztető otthonának szoborból megelevenedő tervezője is olyan filmes közhely, amiket látva csak azon csodálkozhatunk, hogy nem esett ki a kamera Wim Wenders kezéből (Salk Intézet, La Jolla-ban, San Diego, építész: Louis Kahn, 1965; Berlini Filharmónia, Hans Scharoun, 1963).
De kár egy sikeres filmválogatás esetében arról panaszkodni, ami feledhető – a dán követség által támogatott záró vetítés etűdjei is azt a gondolatot erősítették, ami az egész fesztivál mottója is lehetett volna: a jelenkori építészet maradandó nyomot a közösségteremtő terek formálásával hagyhat. A negyven esztendős, tehát fiatalnak már nem mondható Pompidou Központ meglepően frissnek tűnő épülete, Scharoun ötven éven felüli Filharmóniája a technológiai pörgésben túlhaladott formáival ugyanazt tudja, mint az Oslói Operaház megejtő kortárs szépségű tengerparti vasbeton sirálya: hívogat és befogad, teret kínál ahhoz, hogy megosszuk mindazt, ami az európai civilizációt naggyá tette.
A filmnapok válogatásában szereplő rövidebb-hosszabb eposzok mind a kultúra megosztásának szemszögéből vizsgálták az ennek keretéül szolgáló építészeti alkotásokat, legyen szó elhagyott gyárról, szocialista bérház udvaráról, bontásra ítélt, aztán ott felejtett londoni nyomornegyedről, vagy a Barbican Center brutális betonmonstrumának luxuslakásairól. A szervezők (Soltész Noémi, Huszár Daniella, Polyák Levente, Fehér Gábor) építészeti filmfesztiválos kapcsolataikat mozgósítva egy éven keresztül válogatják az arra érdemes filmeket, és a véghajrában nyílt nevezési lehetőséget is hirdetnek, amire idén több mint száz alkotás érkezett. Ebből láthatott mintegy harmincat a filmnapok évről évre bővülő közönsége: minden vetítés előtt kígyózó sorok álltak a pénztárnál, a Toldi mozi nem kifejezetten közönségbarát személyzetének némi kívánnivalót maga után hagyó szolgálatkészségének ellenére is. Mindez azonban mit sem vont le az élményből, a nyitó vetítést követő lelkesedés nem hagyott minket magunkra, egészen a már említett záróakkordig.
A filmeket a szervezők tematikus blokkokba sorolták, legnagyobb hangsúlyt a közösségi lakhatás kapta; a fesztivál nyitó filmje, a Telepi álmodozás (Andrea Luka Zimmerman, 2015) a szép épületek kedvéért érkezőknek talán csalódást jelentett, viszont pontosan körvonalazta, mire számíthatunk a következő négy napban. Nem mintha a londoni téglablokk önmagában nem lett volna izgalmas látvány, de igazi élményt a harminc évre ott felejtett lakók társadalmi kötöttségektől mentes kollektív életvitele jelentett, a társadalom által magára hagyott ember nyomorának szemléletes ábrázolása ellenére is. Hasonló indíttatású és kicsengésű dokumentumfilmet láthattunk az államnak ma már gondot jelentő ikonikus negyedről, Christianiáról is (Robert Lawson, Richard Jackman, 2014). Az építészetet meghökkentő szempontból bemutató filmjeiről elhíresült Ila Bêka és Louise Lemoine 2014-es filmje (Barbikánia) a londoni szegénynegyed ellenpontjaként a Barbican lakóihoz csöngetett be, akik ezt nem mindig vették jó néven. Láthattunk rózsaszín zoknihoz választott rózsaszín fotelt, horgolt terítővel letakart akváriumot, toronyház tetején fészkelő sólymot, és embert, akinek a lakása ajtaja jelenti a világ határát, mert ott már nem fér ki a tolókocsi kereke. Gangon termett paradicsomot az ottfelejtett ház illetéktelen házfoglalók elől bedeszkázott ablakai előtt, elárvult ládában aszalódó növényeket, amelyek annak köszönhetik mostoha sorsukat, hogy két luxuslakás között a senkiföldjére esnek, és egyik luxuslakó se meri átlépni a hallgatólagos telekhatárt, holott a végtelen folyosót nem osztják parcellákra üvegfalak.
Az épületportrék közt kapott helyet Az iskola mint város című film (Moniek van de Vall, Gustaaf Vos, 2012), amely sok irigylésre méltó holland iskolát mutatott, ahol nyilvánosan ki szabad mondani azt a szót, hogy pisi. Ez utóbbi a vetítésen jelen lévő díszvendég, a 85 éves Herman Hertzberger alkotása, aki egy egész napos építészkongresszus után érkezett a Toldi moziba, de este 11-kor még töretlen lelkesedéssel érvelt az open society és az open architecture megbonthatatlan barátsága mellett. Pedig az ő épületeit is bontják Hollandiában…
Külön blokkot kaptak Város a városban címmel a vidámparkok, és Kelet-Európa a maga sajátos szocialista építészeti örökségével – a csehek például a modern építészet pazar alkotásaiban nyaraltatták magas szintű elvtársaikat. A külön e célra épült tóparti villák mindegyike műremek, a tervező építészeket előzőleg gondosan bebörtönözték, nyilván, hogy legyen módjuk az elmélyült alkotásra. Egy szimpatikus lengyel lány a lakása előtt elterülő, tizenhat bérház által határolt, telkekre szabdalt zöld udvar egyesítésén fáradozott – mindhiába. Segítő szándéka rendre megtört a tömbházfelügyelő asszonyság előttünk sem ismeretlen házmester-hatalmi attitűdjén. A vidámpark-tematika csak első pillantásra meglepő – itt azok a filmek szerepeltek, ahol az építészeti keret városi díszletté vált – vagy mert kifejezetten e célra építették, mint Coney Island szürreális objektumait, vagy mert az idő kilúgozta lényegüket, mint a nantes-i hajógyár csarnokainak esetében. Nantes arra is jó példa, hogy némi merészséggel és vizionárius művészek bevonásával hogyan adhat egy jó szemű ingatlanfejlesztő profitot termelő, ugyanakkor a közösséget szolgáló funkciót egy bontásra ítélt gyártelepnek. Például óriás gép-állatok gyártására szakosodó üzemmel, ahol a látogatók erre a célra épített hidakról szemlélhetik a gyártás valós idejű folyamatát, a kész műveket pedig ki is próbálhatják. A Nantes utcáin lépkedő, ormányából vizet spriccelő, hátán turistákat szállító elefánt a város szimbólumává vált, ugyanúgy, mint a kézivezérléssel még pislogásra is késztethető, szürreális gép – állatok végső otthona, a hatalmas körhinta. A sikeres ingatlanfejlesztés különösen tanulságos Magyarországon, ahol a kiüresedett ipari csarnokok problémája égető, mégis rendre az asztal alá söprik.
A KÉK eleinte szokatlannak tűnő, látszólag szűk közönségréteg érdeklődésére számot tartó kezdeményezése hét év alatt bebizonyította, hogy az építészet közügy, vagy legalábbis annak kéne lennie. Hisz szeretjük, vagy sem, a ma emberének természetes élőhelye a város. Voltaképpen nincs olyan film, ami nem az építészetről szól – ha van iránya a bővülésnek, akkor ez lehet az: a dokumentumfilmek mellett olyan játékfilmekből adni válogatást, ahol az épített környezet ábrázolása a filmnyelv szerves része. Hogy ez nem lehetetlen, azt a filmnapok honlapján található adatbázis bizonyítja – a cseh, lengyel és magyar építészeti tárgyú filmjeinek listájában gyermek és ifjúkorunk összes legendás játékfilmje megtalálható. A városi témákat szívén viselő Kortárs Építészeti Központ ezzel a fesztivállal is hiányt pótol: a hazai építészoktatás mérnöki vagy művészi szemléletéből hiányzó humán vonatkozásokat tárja szakma és laikus közönség elé – nyitott egyetem egy egyelőre még csak áhított nyitott társadalomban.