Dunai Tamás, a színháztörténeti nevezetességűvé kristályosodott Paál István-rendezés (Szegedi Egyetemi Színpad, 1970) hajdani címszereplője a kecskeméti színrevitellel mestere és egykori alternatív közössége emlékének ugyanúgy áldozott, mint a játszóhely, a Ruszt József Stúdió névadójának (remélve azt is, hogy a két ikonikus rendezőszemélyiséget legalább az örökkévalóságban összebékítheti). Ugyanakkor kerülte a szegedi Déry-premier mintául vételét és más közvetlenebb hatások nyomatékát.
Kiss Jenő, Orth Péter |
Általában pontosan kitapintotta, melyek manapság Az óriáscsecsemő bemutatásának kulcskérdései. Így azt, hogy különösebb aktualizálásra semmi szükség a kritikai modell érvényesülése érdekében (mai médiahírek azért érkeznek az éterből). A különleges képességekkel született egyén létének szinte azonnali kisiklása, romlatlanságának és talentumának kiégése, társadalmi árucikké válása az általános anyagi és morális veszem-adom közepette majdhogynem törvényszerű.
Az önazonosságot nélkülöző, konfekcionált, kisszerű életek az „urak” és a „kiszolgálók” szintjén, bármely szociális és családi kapacitást nézve bábszerűek. A kecskeméti interpretáció legfőbb erőssége az egy kis billegéssel a nézőteret és színteret is egybejátszató bábjátékos csoport, a görög drámákra külsőleg és funkcionálisan is emlékeztető kar (vizuális tanácsadó: Kuthy Ágnes. Mozgás: Fosztó András. Díszlet- és jelmeztervező: Ondraschek Péter).
A Janus-arcként kettősen szolgáló, hegekkel, varratokkal is szabdalt ijesztő dupla bálványfők, vízfejek ide-oda inganak, s mert a furcsa figurák az öklükön szintén viselnek fejmaszkokat, az elméretezett kobakokkal bunyósként csépelhetik a levegőt. Az önmagát háromszorozó-négyszerező csoportozat agresszív ütő mozdulatokkal reflektálhatja az eseményeket. A hasítékos függönyzeteken be-benyúló kézfej-bábozások hohói, dádái és nanái hasonlóképp ötletesek, pars pro toto módon képviselve a mögöttes rugókat. Dunai és alkotótársai mindezzel kiváltják az író vizionálta tíz, ember nagyságú bábut, a darab keletkezésének (1926) különféle vetítésekben megnyilvánuló mozi-eufóriáját, a telivér avantgárd mára megkorosodott-porosodott fogásait. Fel sem merülhet például az a vizuális „sorvezetés”, amely szerint Déry „a falból vastag sugárban ömlő vizet” képzelt az egyik oldalra (nem mellékes, hogy a krisztusi allúzióktól sem mentes óriáscsecsemő vízfakasztó csodatételének jelzéséül), s eközben „a szín másik oldalán mozgófényképes vetítéssel nagy teherhajók úsznak el egy hatalmas folyón”.
Jelenet az előadásból. |
Az ember tragédiája ellentettjének is tekintett stációs dráma formanyelvi újraelevenítése, korszerű játszhatóságának egy lehetséges eltervelése lehetne radikálisabb. A rendező sokat fáradozott a két dramaturggal (Németh Virág, Tóth Kata) karöltve, mégis lötyög nem kevés meghagyott mondat az új variánsban. Ezek a töltelékek kilenc évtizeddel ezelőtt olyan kontextusba íródtak bele, amelyben volt célzatos, parodisztikus jelentésük. Ma már alig. Nem véletlen, hogy Dunaiék nem hagytak teret a Déry tollán fontos Kogutovicz névnek, hiszen kevesen tudják immár: a Kogutowiczok (Manó és Károly) a magyar térképészet, geográfia nagyjai voltak, s a nomen a Déry-opusban a világtagolás, világfelosztás, kiszakító térrajzolás szimbolikus, „kartográfiai” ómenje.
Weisz Nándor és Szemenyei János hol pontszerűen, hol ciklikusan bugyborgó zenei aláfestésére a színészeknek is tán bábszerűbben kellene játszaniuk. Törekszenek erre, változatos eredménnyel. Egyik parányi epizódjában Váry Károly tökéletesen rátalál hangra, gesztusra. Haljon meg! – óhajtja az újszülött a Pénzbeszedő láttán, hogy szabaduljanak az adósságtól. Rendben: a viasz-fizimiskájú Váry (mint a tőkéseknek, a pénz démonainak zsinórján rángatott aprócska beosztott) blazírt illemtudással bólint, tesz néhány lépést, hanyatt fekszik, orrát egy mozdulattal halotti hegyesre nyújtja – s meg van halva, el lehet takarítani.
Pál Attila, Orth Péter |
Az áttételesebb, pantomimesebb játékmód mind nehezebben vihető ki (mert már összefüggésrendet kívánna), minél nagyobbak a szerepek. Hajdú Melinda áttetsző tónusú, gyengédre hímzetten is agresszív nőalakjai nagyjából megfelelnek a kihívásnak, s a piros–fekete, karikírozó jelmezekbe burkolva Pál Attila (Államfő, Hóhér, Állatszelídítő, Rendőr) ugyancsak beveszi magát az elvontabb, vurstlisabb régióba. Kiss Jenő (Civil) bravúráriaként kezdi kései nézőtéri nyüzsgését (bár a két színházi „félpálya” kapcsolódása nem egészen logikus), az előadás szórólapját lobogtatva csusszan bele a színpadi ágálásba, ott azonban némileg kifog rajta, hogy Az óriáscsecsemő nem az újszülöttség, hanem az apaság, az apa/atya-médium nagy kutyaszorítója. Marginalizálódik az alak, alig sejthetők koordinátái.
„Apák vagyunk mindketten”, harsogja Kiss, a színműben és az előadásban egyként meg-megvillanó belterjességgel (Déry a saját nevét, írói ténykedését sem volt rest gunyorosan megpendíteni). Ennek a kiskirályi apaságnak, fiók-Übüségnek nem ártott volna kitartóbban a mélyére ásni. Sirkó László (Nikodemos) kvázi-Übü lélekkereskedője nem-apaságában is a legapább apa („apánk”): társadalmi család- vagy törzsfő, a cselekvő tekintély, a léleküzletelés pusztító nagyiparosa. Ha Sirkó szilárdabb játékbiztonságra tesz szert (bár sajnos Az óriáscsecsemőt nem túl hosszú távra vállalja a kecskeméti repertoár), a forgolódó, nyájas mozgástagolás, a behízelgő-erőszakos szónoki diktátum, a gumipofa kifejezően rugalmas arcjátéka remek eleggyé érhet össze. Bábbá. Fazakas Géza a csodagyerek apjaként nagyon sokfelől próbálja becserkészni (mozgásban, hanghordozásban, a formátum kiszabásában is) az eredendően silány, az apa-jelentőség megcsúfolásának ható középkorú, potyaleső, nyafogonc férfit. Realisztikus figuraskiccelés és elemelt perdülések között, fenyegető hitványság és önsajnáló kárálás arányait keresgélve van jelen.
Fotók: Walter Péter |
Az apaságba való belekopás, a képességeket vesztő személytelenedés a sorsa az újszülöttnek is. Orth Péter a fáról épp lehemperedett majmocska sportos koreográfiájában ugyanoly otthonos, mint a különböző életkorok szögletesebb vagy olvadékonyabb, dacosabb vagy megadóbb mozgásaiban. Testkultúrából szervezi a csodabogár különcöt, aki a legjobb alapanyag tucatembernek. Dunai mindig a színpad megfelelő helyére pöttyinti e szegény anti-Ádámot, akinek Nikodemos a Lucifere, Stefánia az Évája. Az ember tragédiája-párhuzam másképp is felvethető persze, de Madách Imre ennek az előadásnak sokkal távolibb mentora, mint Alfred Jarry.
Az 1. Újszülött hermafroditasága, a Lajcsinak nevezett alak kettős nemi identitása Dérynél problematikusan hatásvadász, Dunainál elég mellékesen kezelt, zavaros vonatkozás. Az viszont nem esztétikai kérdés elsősorban, hogy az előadás a körforgás-, újrakezdődés-jelleg gyermekét, a darab végén világra jövő 2. Újszülöttet mintha sokkal nagyobb optimizmussal engedné útjára, mint azt megokoltnak vélhetjük.