Ilyen az, amikor a tehetség és a korízlés ritkán egymásra kacsint. A  sikerszéria azóta is folyamatos: Rippl-Rónai az egyik legtöbbet hamisított művészünk, nemzetközi aukciókon is jegyzik a nevét,  sokoldalú, kísérletező alkat volt, akinek  a magyar iparművészet is sokat köszönhet. 

A magyar mester alkotásait szeretni könnyű teher: a színek bátor alkalmazása; csillogó, ún. olajozott grafikáinak precizitása és élethűsége; hullámzó, kerekded, dekoratív vonalai; buja bársonynak ható pasztelljei; meghitt enteriőrjei a belle époque csodás megnyilvánulásai.  Erőteljes képi világa egy kozmopolita, békebeli – mára fájdalmasan távoli – korszak hírnöke. Fülep Lajos találó szavait idézve: „Rippl volt az egyetlen, aki friss, eleven vért hozott a magyar piktúrába, s idehaza ő egy személyben minden volt, ő volt a magyar piktúrának Cézanne-ja, Gauguin-ja, meg az is, amit jobb értelemben vett impresszionizmusnak lehet nevezni, még Vuillard, Bonnard stb. is. Ő egymaga volt a reakció az akadémiával és Nagybányával szemben, ő maga jelentette nálunk azt az arisztokratikus mozgalmat, amely a naturalizmus hűhója mellett csendben a legnagyobb meglepetéseket készítette elő.”

Párizsban jártunkkor Aristide Maillol köztéri szobrait nem könnyű negligálni: ha ellátogatunk a Louvre-ba, a Tuileriák kertjében robusztus, amazonszerű női aktok, rusztikus kreatúrák látványa fogad, szám szerint nyolc. A művész a klasszikus görög antik művészet mintáit véve alapul valami egészen modernet hozott létre a századelőn. Maillol nőalakjait (modellje felesége, majd későbbi élettársa, a csupán pár éve elhunyt Dina Vierny) vaskos combokkal mintázta meg, ám ezek a hatalmas asszonyok alkatuk ellenére is gyakorta légies mozgásban vannak – pl.  A levegő, A folyó, A hegy -, masszivitás és könnyedség feszül egymásnak bennük. 

A franciaként számon tartott, eredetileg katalán Maillol Rippl-Rónaival való megismerkedésük idején festőként debütált, majd az ifjúkori nélkülözéseket és képzőművészeti ágak közötti útkeresést követően beérett: Franciaország egyik legjelentősebb szobrászaként tartották és tartják ma is számon. A két évtizeddel riválisa, Rodin után született alkotó hagyatékát egy alapítványi múzeum, a párizsi Musée Maillol őrzi és kezeli, amely a francia művészeti szcéna kiemelkedő helyszíne. Az utolsó múzsájának – aki egyúttal Bonnard és Matisse modellje is volt – és örökösének nevét viselő Fondation Dina Vierny néven is ismert intézmény összesen harmincöt művet kölcsönzött a jelen kiállításra. Ezen felül néhány kortárs – Édouard Vuillard, Pierre Bonnard, James Pitcairn-Knowles, Paul-Élie Ranson – alkotásait is megtekinthetjük, a többi, a további közel másfél száz műalkotás pedig mind a Rippl-Rónai Józsefé.

A Magyar Nemzeti Galéria a Rippl- Rónai és Maillol – Egy művészbarátság története című, jelentős méretű, izgalmas tárlatával állít emléket a két alkotó kapcsolatának. Rippl-Rónai és Maillol között igazi művészbarátság működött: „Az első pillanatban, hogy megismertem, a barátja lettem, és ő az enyém…” – emlékezik Maillol. Több dokumentum: meleg hangvételű levelek, képeslapok, közös fotók, portrék idézik meg kettejük kapcsolatát, köztük a híres, 1899-es kalapos portré a francia mesterről, amelyet nyolcvan éve nem láthatott a hazai közönség, hiszen Petrovics Elek a Musée d ’Orsay-nak adományozta.

A közösen eltöltött idő mindkettejükre inspirálóan hatott: a francia művész női portréiból a dús vegetáció, a stilizált levelek lassacskán a Rippl-Rónai portrékba is bekúsztak: a nők egyre inkább hasonlítanak, idealizált, merengő, kalapos ifjú hölgyek lesznek. Rippl-Rónai eredetileg Munkácsy Mihály mellett segédkezett a francia fővárosban, ám fokozatosan eltávolodott mesterétől – akinek a Pöttyös ruhás nő (1892) már túl modern volt -, és az új, friss művészeti áramlatokat magába szíva, alkalmazva, azokkal kísérletezve folytatja saját útját. Öreganyám című arcképét (1894) olyan lelkesen fogadta a párizsi közönség, hogy ezzel a képpel egyből a Nabik csoportosulás tagjává vált, és művésztársát, Maillolt is bevezette körükbe. A skót festőt, James Pitcairn-Knowlest – a kiállítás harmadik fontos alakját – pedig szintén Rippl hozta össze Maillollal, aki aztán anyagilag is sokszor kisegítette a nyomorgó művészt az 1890-es évek elején.

Később a szőnyegkészítéssel Maillol hatására kezd el kísérletezni a kaposvári alkotó. A tárlat egyik legfontosabb momentuma a két, egymás mellé helyezett, egymással harmonizáló, mégis különböző, nagyméretű díszszőnyeg látványa: míg a Maillol által megálmodott kárpit, Az elvarázsolt kert (1896) a középkori gobelin-ek jellegzetesen vásott kékes, kopottas, visszafogott színvilágát idézi meg egy elvont, álomszerű kertben, addig a magyar művész 1898-as A vörös ruhás nője egy szemkápráztatóan élénk színű realisztikus kertben mereng. Közös elemek a dús vegetáció, a divatos ruhákban sétáló kecses nőalakok, illetve hasonló a szőnyegek bordűrje is. A két egyidős művész alkotásai legfőképpen megismerkedésüket követő években dialogizáltak egymással: az 1890-es évek női portréinál, illetve a szőnyegkészítés idején.

A Párizs – ma már elegáns – kertvárosának számító, Neuilly-sur-Seine-ben Rippléknek a közös baráttal, James Pitcairn-Knowlesszal bérelt otthonába bejáratos vendég volt Maillol, a három művész folyamatosan megszemlélhette tehát egymás munkáit. Még ennél is intenzívebb, inspiratív időszaknak számít a dél-francia, a Salvador Dalí vidékéhez egészen közeli Banyuls-sur-Merben 1899-ben eltöltött néhány közös hónap. Amikor Maillol a szülőhelyére vonult vissza a francia fővárosból, Rippl-Rónai meglátogatta, és huzamosabb időt töltött itt élettársával, Lazarine-nal. Ezeknek a munkáknak, melyek közt, valljuk be, gyengébb képek is akadnak – a tenger- és a sziklástáj-ábrázolások véleményem szerint nem tartoznak a Rippl-remekek közé – egész termet szenteltek a kurátorok. Valóban, fontos etapját képezik az életműnek: a magyar festő képei itt váltak színesebbé a napittas, mediterrán táj hatására a párizsi sötét tónusú munkái után.

A déli látogatást még egy alkalommal sikerült megismételniük. Később, Rippl-Rónai végleges hazatelepülése után is intenzíven leveleztek, figyelemmel kísérték egymás pályafutását. Sőt, a magyar festő Maillol unokaöccsével is kapcsolatban maradt, aki szintén festővé lett és mesterének tekintette a magyar alkotót.

Utolsó, 1914-es találkozásuk után több közös tervük volt, Maillolnak végül nem sikerült meglátogatnia Rippl-Rónait Kaposváron, tervezett görögországi utazásuk is meghiúsult, ám a kapcsolat tovább élt, leveleken keresztül folytatódott. A Rippl-Rónait 17 évvel túlélő Maillol magyar barátja halálhírére ezt jegyezte le: „Én élőnek képzelem magamnak örökre, és látom magam előtt, kedves mosolyával”. 

A Nemzeti Galériába érkezett Maillol-művek között található néhány igazán csodás kép: az esemény plakátjain is kiemelt Női profil (1890 környéke) egy kecses, merengő ifjú hölgyet ábrázol a szabadban, akinek rózsás kalapja eltakarja a szemeit. Tökéletes színharmónia, dekorativitás, szimbolizmus egyazon képen. Egy másik kiemelkedő alkotás Az egyik amerikai nő (1891). Ez egy kalapos nőről készült finom portré, amelyet ezúttal – és talán éppen Rippl-Rónai hatására- semleges háttérben helyezett el a művész. Minden érzékszervünkkel a nőre összpontosíthatunk, akinek kalapja alól kiomló hajfürtjei és lefele tekintő, mégis öntudatos arca valósággal megigézik a látogatót. Mestermunka az eredetileg ajtókopogtatónak szánt kisszobor, egy mosó női alak bronzból is.

Ez az őszinte, inspiráló barátság áll a Rippl-Rónai és Maillol – Egy művészbarátság története című kiállítás középpontjában, de ennél többet sűrítettek bele a szervezők. A tárlat egyik erőssége, hogy nagyon színes, valósággal harsány: a különböző tematikájú, ám kronológiailag folytonosan haladó termek más és más színű falakkal lepik meg a látogatót, elsősorban Rippl-Rónai vad színeire reflektálva. Az adott témakör hangulatát igyekeznek megragadni, így pl. az öregséget a lila szín képviseli, a meleg sárga fal (és extra kabócaciripelés!) pedig a banyuls-i napszítta tájat énekli meg. A befogadást támogatják továbbá a szövegegységeket kísérő mintás, kifinomult ízlésű tapéták is. Kissé szokatlan, hogy ezeket a kísérő szövegeket nem címkézték fel, az orientációt kissé bizonytalanná téve. Az ok talán a folytonosság és az egység megtartása lehetett, és minden bizonnyal tudatos lépésként a homogén hatást hivatott erősíteni. 

A tárlat egy valódi látványkiállítás, az izgalom garantált, kötelező megnézni és ezt még az enyhe zsúfoltságérzet, a néhol tematikailag nem feltétlenül egymás mellé illő munkák kuszaságának disszonanciája sem tudja megkérdőjelezni. Sőt, erősíti.