Arturo Sandoval már mindent elért, amit ezen a pályán el lehet érni, de ő tíz Grammy-szobrocskával a vitrinben, ötvennél is több szerzői és közreműködői lemezzel, filmzenék tucatjával a háta mögött is fáradhatatlanul turnézik, fújja, fújja rendületlenül. Először akkor járt nálunk, amikor még kubai útlevéllel, az Irakere tagjaként ’77-ben lépett fel. Azóta Dizzy Gillespie-től Wynton Marsalisig mindenkivel a színpadon parolázhatott, aki számít. Persze azért a virtuozitásáról ismert trombitás, mint annyi híres elődje, énekel is koncertjein, sőt: szintetizátorozik, dobol és zongorázik is. Egy adott pillanatban az öniróniára mindig hajlamos sztár még a cimbalomhoz is odaült, kezébe vette a verőt, majd megrázta a fejét – na, ezt már inkább nem! – és visszament saját hangszerparkjához. Többször a trombitával és a dobverővel a kezében énekelt.
 Arturo Sandoval |
Armstrong óta sok csodás vokális pillanatot köszönhetünk annak, hogy a trombita talán a legmegterhelőbb hangszer – amint a nagy teoretikus és lelkes amatőr trombitás, Krin Gabbard is megírta, a legmagasabb hangfekvésű rézfúvós megszólaltatásához kétszáz izmot kell megmozgatni (arc, száj, nyelv, torok, ujjak, hát, rekeszizom, belek). Armstrong is pihenésként kezdett énekelni a színpadon, de személyében összeolvad az énekes és a trombitás. Dizzy Gillespie, Clark Terry, Chet Baker – hosszan folytathatnánk a példák sorát. Sandoval viszonya hangszeréhez, amelyen több mint fél évszázada játszik, legalábbis ambivalens, egyszerre gyűlöli és szereti. Hogyha egy-egy estén úgy érzi, hogy teljes mértékben uralta a hangszerét, akkor másnap is ott áll peckesen azzal a hideg fém testével, és úgy néz, mintha azt mondaná: végül úgyis ő éli túl a trombitást. Persze a hetedik X küszöbén senki sem várja Sandovaltól, hogy végigjátsszon egy kétórás, hevített hangulatú koncertet, én sem. Mégsem voltam teljesen boldog azzal, amit kaptunk Sandovaltól, a trombitástól, és Sandovaltól, a zenekarvezetőtől, mert a multi-instrumentalitás, a hat oktávot bejáró (!) szuperkadenciák, a prímások pacsirtáját lepipáló, kicsit görcsös, de végül csak megszólaló négyvonalas Ab sem tudták elfedni a zenei folyamatok koherenciájának hiányát. A koncert, bizony, helyenként széteső volt.
Fél óra sem volt elég a koncert kezdetétől, hogy a kibővített Arturo Sandoval szextett hangosítását beállítsák, amint ezt a zenekarvezető konferálásában maga is elismerte. Rettenetesen idegesítette ugyanis, hogy énekmikrofonját a színpadi hangmérnök nem merte bekapcsolva hagyni, így amikor Sandoval váratlanul lépett a szintijétől vagy a timbalesétől ehhez a mikrofonhoz, akkor szinte egyszer sem reagált elég gyorsan. A közönséget ez kevésbé zavarta, sőt nagy részét még a további hangosítási problémák sem, ünnepelték hősünket és az afro-kubai ritmusokat. Az együttes, de különösen a zongora diffúzan, távolian szólt, az akusztikus hangszerek aránya a hangosításban szinte sosem került tökéletes egyensúlyba, a cimbalom csak pillanatokra volt élvezhető, szinte csak amikor egyedül szólt. Nem is szól addig jól, amíg ebben a szeptettben a cimbalom hangját két, a hangszer szélére erősített csiptetős mikrofonnal próbálják erősíteni.
Az előzetes műsorhoz képest a meglepetés, Marius Preda aznap este először csatlakozott a már egy ideje turnézó szextetthez és szinte végig is játszotta a hangversenyt. A 38 éves román muzsikus, aki a kilencvenes évek közepe óta Hollandiában él, ugyancsak lenyűgöző virtuóz. Volt, vagy talán még van is egy Unknown Allstars nevű zenekara, amelyben a szintén Hollandiában élő Laki Ákos is játszott. De ha Predát még sokszor magával viszi Sandoval, akkor már nem lesz többé ismeretlen. Jó pár éve már annak is, hogy Balogh Kálmán és más cimbalmosok társaságában részt vett egy cimbalom-parádé lemezen. Preda egyébként szokott hegedülni és harmonikázni, komponál is, alkalmazott zenéket is szerez, ő is nagyon sokoldalú. Cimbalom játéka eltér a legismertebb magyar kollégáiétól, amennyire itteni közreműködése alapján meg lehetett állapítani. Elsősorban abban, hogy rockosabb ritmusokat is hallani tőle, inkább az egyvonalú dallamépítkezést részesíti előnyben a két verővel, míg a magyaroktól általában több orgonapontot hallani. Több szálon is kiválóan és muzikálisan tudott a jazz-rock és a latin elemekből összerakott zenei szövetbe belefonódni. Óriási sikere volt, és még az Az a szép…-et is beidézte a pesti közönség legnagyobb örömére.
Az volt a benyomásom, hogy a gitáros, Rene Toledo is újonnan bekerült csapattag, tetszetősen szólózott, általában jól belesimult a tuttikba is, de arra, hogy zenei értelemben mit is mondott, már nem nagyon emlékszem. Igazán csak a „hátsó sor”, a négytagú ritmusszekció tudta a zenekarvezető intencióit hűen és első szóra, intésre követni, rajtuk kérhető legkevésbé számon, hogy néha szakadozott zenét hallottunk. Egytől egyig a legmagasabb szinten játszó, alázatos kamaramuzsikusok: Kemuel Roig zongorista, Teymur Phel basszusgitáros, akinek gyönyörű hathúrosáról egy oda nem illő hangfoszlány sem jött le egész este, Alexis Arce dobos és Ricardo „Tiki” Pasillas ütőhangszeres, akinek rumbatök szólója viszont épp nagyon emlékezetes marad.