Az egyik, formálisabb definíció szerint a fogalom Rossini, Bellini és Donizetti korának éneklésmódját jelenti; a másik, tartalmi meghatározás értelmében a bel canto olyan éneklési stílus, amely a rendkívül díszített dallamok megszólaltatásában a hang szépségére helyezi a hangsúlyt. Kolonits Klára Bel Canto Reloaded című nemrég megjelent CD-je mindkét értelemben a bel canto kellős közepébe talál. Ugyan a nagy olasz triász tagjain kívül Verdi is szóhoz jut a lemezen, de csakis néhány, a Hármak által lefedett időszakhoz hozzásimuló korai operájának részletével; a válogatás továbbá a lehető legszerencsésebb módon egyesíti a mutatósság és a kiemelkedő zenei tartalom szempontjait. A bel canto második definícióba sűrített lényegének felidézéséről pedig Kolonits Klára gondoskodik bámulatos művészettel és könnyedséggel, kivételes élményben részesítve a hallgatót. S kitűnően áll helyt a cégmegjelölés nélküli, a diósdi Phoenix Studióban felvett CD többi szereplője: a Dinyés Dániel által vezényelt, bizonyára alkalmi formáció, a Hungarian Studio Orchestra (hangversenymester: Bujtor Balázs), a Philipp Gyögy által vezetett À la cARTe Kórus és az egy-két jelenetben rövid szerephez jutó három énekes, Schöck Atala, Varga Donát és Gábor Géza is.

Kolonits Klára

Ilyeténképpen a lemez tartalma meglehetősen karcolhatatlan minőségű, s az ilyenről gyakran sokkal nehezebb valamit mondani, mint a magukon több „fogást” kínáló, kevésbé kiváló teljesítményekről. Hol is kezdjem egyáltalán? Mondjuk, az elején, az egyetlen Rossini-részlettel, ami azonban talán szerzőjének – és az egész lemeznek – leghíresebb áriája, az „Una voce poco fà” A sevillai borbélyból. Bemutatkozásnak mindenestre ideális: ezáltal egy jól ismert anyagon ítélhetjük meg és hasonlíthatjuk össze másokkal énekesnőnk teljesítményét. Az első benyomás pedig egy végtelenül kulturált énekest mutat, aki egyszerűen lubickol a stílus nyújtotta szabadságban, és akinek a magas koloratúrája gyöngyszemek pergéséhez hasonlatos és egyszerűen: gyönyörű. S Rosina élettől duzzadó figurája után milyen hatalmas kontrasztot jelent Júlia hamvas tisztasága és madárka-vergődése – no és persze a pályája csúcsa felé közeledő Bellini elmélyült lélekábrázolása és atmoszférateremtő ereje a Rómeó és Júliában (I Capuleti e i Montecchi). Kolonits pedig ugyanazzal a magától értetődő természetességgel, ugyanazzal a kisugárzással jelenik meg ebben az alakban és ebben a zenei környezetben – s majd hamarosan kiderül: mindegyikben.

A harmadik számban, Donizetti Chamounix-i Lindájának egyik áriájában azután olyan ezüstcsengettyűsen szólaltat meg egy felfelé menő staccato skálamenetet, hogy ijedtünkben megállítjuk a lemezjátszót, és visszamegyünk pár ütemet, mert ilyet még nemigen hallottunk. Itt jövünk rá arra is, hogy Kolonits intonációja nem csupán a kantábilis dallamokban makulátlan, hanem a legvirtuózabb koloratúrákban is, ami azért csak igen kevesekről mondható el. Mint ahogy az sem, hogy a legmagasabb, már-már lekottázhatatlan záróhangok sem élesek, hanem torzítás nélkül megőrzik a hang szépségét és gömbölyűségét. Ez bizony még ritkább bravúr.

Ám ahogy tovább hallgatjuk a CD-t, egyre kevesebbet gondolunk a bravúros koloratúrákra, és egyre több figyelmet szentelünk Kolonits Klára varázslatos lélekábrázoló, atmoszféra-teremtő és azonosuló-képességének. És ahogyan a díszítések virtuozitása is mindig olyan könnyedséggel és természetességgel párosul, hogy eszünkbe sem jut: az énekesnő valamifajta akrobata-teljesítménnyel óhajtana sikert aratni, ugyanúgy a legkülönbözőbb helyzetekben és legkülönbözőbb emberek bőrében megjelenő művésznőben sem az átváltozóművészt érzékeljük, hanem mindig az éppen hallott alakítás mélysége és hitelessége az, ami csodálatra késztet.