House of Cards (Kártyavár), 1-2. évad
2015.02.25.

Washingtoni politikai körök önzéssel, hatalomvággyal és aljassággal teli játszmái sokrétegű történettel, parádés alakításokkal és lélegzetelállító rendezéssel. A szenzációs, harmadik évadát nemsokára bemutató Kártyavárral a tévésorozatok nem csak beérték, de sok tekintetben le is hagyták a mozifilmet. GYENGE ZSOLT ÍRÁSA.

Minél nagyobb a tét, annál érdekesebb a hatalmi játszmák ábrázolása – nem véletlen, hogy a legtöbb film és sorozat a témában, ahogy a Kártyavárban is többször emlegetik, „a szabad világ leghatalmasabb emberéről”, az amerikai elnökről készült. Míg azonban a leggyakrabban a kormányzat és az elnök egy-egy fontos ügy (természeti katasztrófa, ufótámadás vagy valamilyen háború) kapcsán kerül a történetek fókuszába, a Kártyavár és Az elnök emberei (The West Wing, 1999-2006) sorozatok konkrétan magára az adminisztrációra, és annak működésére figyelnek.

Kevin Spacey
Kevin Spacey
Amint egy ilyen filmtől (bocsánat, sorozattól – nem véletlen az elszólás!) elvárható, a politikusok korrumpálhatósága, önző érdekorientáltsága és elvtelensége derül ki a kivételes odafigyeléssel és gondossággal megkomponált alkotásból. Amiben azonban elődeinél tovább megy Fincher és csapata, az annak a – való világban inkább csak radikálisan baloldali mozgalmak által hangoztatott – tételnek a felmutatása, hogy a világ legerősebbnek és legstabilabbnak vélt demokráciája is szinte teljes mértékben a nagyvállalati érdekek foglya. És ami talán még fontosabb: ez elsősorban nem az egyes pozíciókban lévő emberek személyes gyengeségéből vagy kapzsiságából fakad, hanem rendszerszinten a működésbe kódolt. A Kártyavár világában egyetlen kórház, könyvtár vagy környezetvédelmi beruházás sem valamely elv miatt jön létre, hanem a gazdasági érdekcsoportok által kontrollált politikai szereplők egymás közötti, szinte öncélú sakkjátszmájának egy-egy eleme csupán. Mindez azt jelenti, hogy a mégoly pozitív elszigetelt eredmények se adhatnak örömre okot, mert azok is csupán apró mellékszálát képezik a főleg nagyvállalati, piaci érdekek érvényesítéséért zajló mérkőzésnek. Arról, hogy e radikális rendszerkritikát a(z amerikai) néző még véletlenül se pusztán a fikció világában tartsa érvényesnek, az olyan valós események befűzése biztosítja, mint a keleti partot megbénító nagy áramszünet, vagy a kongresszusi patthelyzet miatt leálló államigazgatás.

A fogyaszthatóság érdekében nyilván ennek a történetnek a középpontjában is egyetlen hős, a most is parádés Kevin Spacey áll. Azonban a kongresszusi frakcióvezetőként dolgozó Frank Underwood elsősorban nem személyes karizmájának és tehetségének köszönheti sikerét (ösztönös késztetései, egyéni vágyai általában inkább bajba sodorják), hanem annak, hogy pontosan ismeri ennek a világnak a működését, és hajlandó minden elvet és egyéb szempontot felülírva ennek szabályai szerint játszani. Frank és az ő aljasnak, számítónak tűnő taktikázása nem a kivétel, hanem maga a rendszer struktúrájából fakadó szabály.

A Kártyavárnak nemcsak középpontja, hanem forrása, egyfajta narrátora is Frank, hiszen ő az egyetlen, aki rendszeresen kiszól a filmből. Ezzel azt teszi számunkra lehetővé, hogy rendszeresen bepillantást nyerjünk a felszíni cselekvések, gesztusok és megszólalások mögé, a szándékok világába. Ehhez nyilván a még egy sajátos akcentust is kifejlesztő Kevin Spacey elképesztő színészi képességei kellenek, aki nem csak a tetteit magyarázó megjegyzésekkel, hanem időnként szemének egy szinte észrevehetetlenül apró rándulásával is képes tudtunkra adni, hogy a látszat ellenére mit gondol az adott szituációról. Színészi teljesítményének hihetetlen szintjét az a második évad legvégén (ne féljenek, nincs spoiler) látható gesztusával tudnám legjobban illusztrálni, amellyel egy levelet behajít a kandallóba. Abban a kis mozdulatban, a kéz tartásában, mozgásának lendületében és sebességében minden benne van abból, amit Frank a képviseleti demokráciának nevezett színjátékról, az oly nagy presztízzsel felruházott intézményekről és magáról a levél írójáról gondol.

Robin Wright
Robin Wright
Ennek ellenére – és akkor talán kezdenek érthetővé válni a sorozatot illető szuperlatívuszok – a legnagyobb alakítást nem tőle, hanem a feleségét alakító Robin Wright-tól láthatjuk. Míg ugyanis Spacey-t segítik a karakterábrázolásban az „őszinte” kiszólások, Claire alakjában pont az erőteljes jelenlét ellenére állandósuló kiismerhetetlenség a lenyűgöző. Két évadon keresztül láttuk minden epizódban, ennek ellenére csak sejtéseink vannak arról a hihetetlen tudatossággal, koncentrációval és érzelmi gazdagsággal teli lelkivilágról, ami a tettek mögött felsejlik. Az alapvetően hidegnek és racionálisnak mutatott Claire egyes tettei, vallomásai mintha érzelmi indíttatásúnak tűnnének, férjéhez való viszonya az aggódó szeretet, a tudatos ambíció és a finom rivalizálás keverékéből összegyűrt iszonyatosan komplex egyveleg, amelynek oldalai között Robin Wright szédítő kecsességgel lavíroz, hol egyiket, hol másikat hangsúlyozva hajszálnyival erőteljesebben.

Már megszokhattuk, hogy a remek forgatókönyvek szinte alapnak számítanak napjaink sorozataiban, ráadásul itt előzményként egy regény és egy BBC minisorozat is rejtőzik a háttérben. Amit azonban kiemelkedőnek tartok, az részben a gyártó Netflix (róluk még lesz szó később) innovatív hozzáállásából fakad. Mikor Fincherék az ötlettel megkeresték őket, nem a megszokott módon egy pilot (teszt) epizódot kértek, hanem egyenesen két teljes évadot rendeltek! Ennek köszönhető, hogy a Kártyavár első két évada valójában egyetlen nagy ívű, rendkívül komplikált, rengeteg szálon futó és bonyolult nyelvezetet használó (ezért komoly nézői odafigyelést igénylő) történet. 

Ami azonban igazán fontos, hogy ez a kezdettől fogva létező nagy terjedelem lehetővé tette az írók számára a történet – nem tudok jobb szót rá – telítettségének kidolgozását. Így lehetőségük volt olyan mellékszálak, apró részletek alapos megrajzolására, amilyenekre játékfilmben soha, de sorozatokban is nagyon ritkán van lehetőség – ilyen például az isteni sertésbordák specialistájának, Freddynek a figurája. De ez a formátum arra is lehetőséget biztosított, hogy egy teljes epizódot úgy szenteljenek Frank egyetemi találkozójának és az utána a régi évfolyamtársakkal zajló italozásnak, hogy az a történetet szinte semmivel nem vitte előre, viszont a közeg és a karakter gazdagításában rengeteget jelentett.

Mindez azonban még mindig nem lenne elég, hogy ezt a sorozatot oly jelentőssé tegye, mint ahogyan azt a bevezetőben megelőlegeztem: a Kártyavárban a minőségi ugrást a rendezés képviseli. Az a tény, hogy a projekt mögött olyan kaliberű, egyértelműen első vonalba tartozó rendező áll, mint a már többször emlegetett David Fincher, aki a két első epizód rendezői feladatait is vitte, és ezzel meghatározta az egész sorozat karakterét, már jelzi a színvonalat. Nyilván nem függetlenül a technikai fejlődéstől – széles, nagy méretű tévéképernyők, nagy felbontású közvetítés – az egyes jelenetekben (korábban) csak mozifilmekben tapasztalható rendezői attitűd figyelhető meg. Rendkívül kifinomult az, ahogy minden helyszínen a szereplők egymáshoz való viszonya a térben való elhelyezkedésükben és annak változásaiban leképeződik, és ahogy ez összhangban van a kamera mozgásának és a különböző plánoknak a koreográfiájával. A tér és így a helyzet bizonyos részleteit elrejtő, majd lassan, a kamera mozgásával vagy a fókusz állításával meglepetésszerűen felfedő megoldások egyszerre gazdagítják narratív és vizuális szinten a Kártyavárat. Ráadásul az alkotók arra is figyelnek, hogy a legtöbb jelenet végén még másodpercekkel a punchline elhangzása után is elidőzzenek, így hagyva teret és időt a karakternek a verbalitáson túli megnyilvánulásokra. Az egyes epizódok rendezői székében az említetten kívül olyan nevek szerepeltek, mint Joel Schumacher, Jodie Foster vagy a már tucatnyi mozifilmen túl lévő James Foley.


A sorozatot nem hagyományos tévéstúdió, hanem a filmforgalmazást Amerikában szép lassan az internet révén forradalmasító Netflix készítette. És ez nem csak iparági szempontok miatt érdekes, hanem az innovatív terjesztési stratégiájuk miatt is: a Kártyavár az első sorozat, aminek a készítők – a netes közösség igényeihez és fogyasztási szokásaihoz igazodva – a teljes évadát egyszerre teszik elérhetővé. 

Éppen ezért február 27-től mindenki belevetheti magát Frank Underwood újabb machinációinak hosszú órákat felemésztő megfigyelésébe. Ugyanakkor hozzá kell tenni, hogy az első két évad ebben a megközelítésben jó és elegendő volt – vagyis a folytatáshoz az alkotóknak radikális fordulatot kellene kitalálniuk ahhoz, hogy az alaphelyzet továbbra is izgalmas maradjon. Mindenesetre ezen a hétvégén engem senki ne keressen.
Szerző: Gyenge Zsolt