Mi a személyiség szerepe a történelemben és hogyan csinálják a történelmet? – két kérdés, melyek bár szorosan kapcsolódnak egy iskolai tantárgyhoz, mégis élénk közérdeklődésre tartanak számot. Játékfilmek és tévésorozatok garmadája igazolja a tömeges érdeklődés emelt fokát, miközben felmutatja a történelemformáló nagy (jó, rossz, sátáni, semmi különös stb.) emberek sorát és betekintést ígér a kulisszák mögé, ahol úgy istenigazából eldőlnek a dolgok. 

Most Anders Ostegaard és Rácz Erzsébet közös dokumentumfilmje is ilyesmivel kecsegteti a reménybeli nézőt: Németh Miklós 1988-89-ben betöltött szerepének rekonstruálásával, különös tekintettel a keletnémetek előtt megnyitott határ témájára. A mesélő szerepére maga a volt miniszterelnök vállalkozott: nehezen kétségbe vonható illetékességét és kelet-európai bájú angolságát bevetve e számára nyilván fontos és hízelgő vállalkozás sikere érdekében.

Mesélőt említettünk, s ezt a szót annál is indokoltabban használhattuk, mivel Németh Miklós és a film készítői egyértelműen a népmesék felől közelítenek a történet középponti alakjához. A szegény ember legkisebb fia ő, aki a semmiből érkezett fel a miniszterelnöki székbe: „közgázos okostojás”, akiben csupán elveszejtendő balekot láttak „az állampárt dörzsölt, sokat megélt öregjei”. Nem túl kerek ez így? – latolgatja magában a tiszteletlen kérdést a néző, s alkalmasint érdemi történelmi ismeretek nélkül is arra a megállapításra juthat, hogy ennyire azért mégsem leegyszerűsíthetőek sem a karrierképletek, sem a politikai taktika erőjátékai. 

S hogy az ilyen leegyszerűsítések és lekerekítések veszteséglistája mily tekintélyes, álljon itt néhány név, amely még csak meg sem említtetik a filmben: Kádár János, Pozsgay Imre, Horn Gyula (igaz, ő legalább feltűnik a keletnémetek kiengedését bejelentő archív felvételen)… Helyettük visszatérően felbukkan a dramatizált jelenetekben a miniszterelnök két, nevesítés nélkül maradó tanácsadója, hogy aggodalmas grimaszokkal kísérje Németh Miklós (vagy a képviseletében megszólaló Gyabronka József) szavait. Valamint fel-feltűnnek a parlament folyosóin a bennfentes ellendrukkerek is, hogy Szervét Tibor hangján jósolgassák a Grósz elvtárssal szembehelyezkedő percemberke közeli bukását.  

A dokumentumfilm azonban így is érdekes – és egyszersmind szórakoztató mulatság. Merthogy az archív felvételekkel roppant ügyesen operálnak a film készítői: látjuk Honeckert, mintha épp levelet diktálna, Horváth István belügyminisztert, mintha épp referálna, Kohl kancellárt és Gorbacsovot, mintha épp Németh Miklósról csevegnének a telefonon. S nemcsak az ilyen összevágott jelenetek kínálnak szándékoltan vagy akaratlanul szórakozást a nézőnek, de azok a beszámolók is, amelyek a nagypolitikai tárgyalások részleteit tárják elénk: mondjuk, egy gorbacsovi kacsintást vagy erős szembenézést jelentős horderővel felruházva.

S megismerjük mindeközben az 1989-es év egyik áldozatának hiteles történetét, aki szerencsétlen és tragikus halálával valóban befolyásolta a történelem alakulását. A weimari Kurt-Werner Schulz 1989 augusztusában családostul indult el a szabad világ felé, ám 21-e éjszakáján halálos lövés érte a magyar-osztrák határon. A hidegháború (egyik) utolsó áldozata halálának botrányával lépéskényszerbe hozta a kényelmetlen helyzetéből amúgy is szabadulni vágyó magyar vezetést, s pár nappal később megszületett a valóban történelmi döntés. De ennek meghozataláról azután újra meglepően keveset tudunk meg a dokumentumfilmből. Azt például, hogy milyen testület is hozta meg ezt a döntést, s hogy a döntési processzusban a mese egyik komikus főmumusa, Grósz Károly pártfőtitkár is részt vett, például nem említi meg a film. Merthogy a történelem vajmi ritkán kerek, ellenben odavan az árnyalt és soktényezős helyzetekért.