A program többé-kevésbé orosznak nevezhető – hozzátéve, hogy a felhangzó művek szerzői közül Szofija Gubajdulina tatár, Alfred Schnittke volgai német születésű volt, s valójában csupán Sosztakovics volt orosz. Így persze a szovjet-lett születésű Gidon Kremer is remekül illik a sorba.

Keller András

Kevés előadóművész örvend ma a világon olyan osztatlan megbecsülésnek, mint Kremer, aki ennek a hangversenynek mindjárt két műsorszámában is közreműködött – ennek a gesztusnak súlya van, hiszen „a” világhírű vendégszólista általában egyetlen versenymű eljátszásával szokta abszolválni szereplését egy zenekari koncerten. Itt Gubajdulina fuvolára, hegedűre és zenekarra komponált Impromptujének egyik előadójaként, továbbá Schnittke neki magának ajánlott 4. hegedűversenyének szólistájaként is bemutatkozott. Egy ilyen jelentős művész ilyen súlyú vendégszereplése magát a zenekart és karmesterét is megerősíti újabban elfoglalt pozíciójában: a vezető magyar zenekarok között.

Tulajdonképpen az egész koncert mottójának is tekinthetjük Schnittke következő gondolatát: „… a szellem világa természeténél fogva rendezett és strukturált, és mindaz, ami diszharmóniát hoz létre a világban, mindaz, ami szörnyűséges, megmagyarázhatatlan és rettenetes … ugyancsak része ennek a rendnek.” Gubajdulina Impromtuje – melynek fuvolaszólóját Kaczander Orsolya játszotta – szinte idilli hangon, Schubert Asz-dúr imptomptujének (op. 90 no. 4) felidézésével kezdődik, s ez az idézet, hosszabb vagy rövidebb formában, ismételten visszatér a darabban – mintegy abban a reményben, hogy szólófuvola lágy hangjain megszólaltatott figuráció végre felülkerekedik. Ám újra meg újra elakad, s helyt ad a zenekar zeneileg változatos, de sokszor rendkívül érdes s egyre inkább fenyegetővé váló epizódjainak, míg végül a darab leplezetlenül a gyász kifejezésébe nem torkollik, elnyerve végső értelmét s ezzel nyugvópontját. Ez az első, legrövidebb, és időben hozzánk legközelebb álló műsorszám, melyet Kaczander és Kremer játékának kristályos tisztasága és teljes harmóniája tett különösen emlékezetessé, volt az est legcsodálatosabb eseménye.

Schnittkét és 4. hegedűversenyét – Gidon Kremer személyén túl – több kapocs is fűzi Gubajdulinához. Mindketten a Volga partján születtek, mindkettőjüket 1961-ben vették fel a Szovjet Zeneszerzők Szövetségébe, s a versenymű negyedik tételébe, Bach, Schumann és Sosztakovics példáját követve – másoké mellett – Gubajdulina nevének zenei kódját is beleszőtte Schnittke. Igaz, Kremerét, két változatban, már az első tételben elrejtette, mintegy kitörölhetetlenné téve a kompozíció ajánlását. A négytételes mű, a maga három lassú tételével, szinte határtalan, az óriási apparátus minden lehetőségét kiaknázó színbeli fantáziájával, a szerzőjére oly jellemző módon minden érdességben ott rejtőző jólhangzással, igen izgalmas élményt jelent a hallgató számára. S minden szimfonikus tágassága mellett a szólóhegedű számára is, többek közt azáltal, hogy a nagyzenekar koronként kamaraegyüttesi alakot ölt, ami szinte individuális párbeszédekre vezet a szólóhegedűvel – amelynek szólama alapvetően meditatív, a csillogó virtuozitás számára ritkán nyit teret. Kivételt jelentenek a II. – Vivo – tétel állandó figurációi, ezek azonban, igen sajátos, úgyszólván humoros ötlettel, önmaguk karikatúrájába csapnak át, és az egyre nagyobb szenvedéllyel játszott, de egyre kevésbé hallható hangok végül, Schnittke megfogalmazásában, „vizuális kadenciába” torkollnak. Mint az egész versenyművet, Kremer ezt a helyet is tündöklő világossággal, a megnyilatkozásnak a legnagyobbakra jellemző magabiztossággal adta elő. Egyszersmind az is érezhető volt, hogy KellerAndrás vezénylése, a nagy létszámmal felálló Concerto Budapest rendkívül kidolgozott játéka, imponáló teljesítménye olyan zenei környezetet hozott létre Kremer számára, amelyhez természetes otthonossággal alkalmazkodhatott.

Gidon Kremer

A hangverseny második részében Sosztakovics 11., Az 1905. év melléknevű szimfóniáját vezényelte Keller András. Hatalmas, apokaliptikus–himnikus tabló rendkívüli zeneszerzői tapasztalattal, zenekari fantáziával és szebbnél szebb részletmegoldásokkal megkomponálva – így jellemezhetjük a nagyszabású szimfóniát, amelynek határozott ideológiai karaktere és a benne feldolgozott nagyszámú munkásmozgalmi dal ellenére a nyugati fogadtatása is mindig nagyon pozitív volt. Sosztakovics persze igazi művész, és szemernyi kétségünk sem lehet afelől, hogy az ő személyes vezető motívuma az áldozatok sorsa felett érzett gyász, az erőszaktól való irtózás volt. A 11. szimfóniát mindenestre a tonalitást hangsúlyozva, úgyszólván pártszerű közérthetőséggel, és a tömegjeleneteket kifejezetten filmszerűen, szinte megfogható képekben megjelenítve írta meg. Kellerék előadásában a színek teltsége, illetve a harci jelenetekben élessége és vakító fényessége, a fokozások hatalmas ereje, az Adagióban az érzelmek mély izzása, a galopproham fékevesztett irama – egyszóval minden ezt a film- és képszerűséget szolgálta, maradéktalanul megmutatva a darabban rejlő lehetőségeket és tartalmakat. Beleértve azt az őszintén és szívbemarkolóan tragikus réteget is, ami Sosztakovics e művét végső soron hitelessé teszi.