Mikor láttunk utoljára olyan embert a filmvásznon, aki minden különösebb ok nélkül jól érezte magát? Focizni a grundon, üldögélni, gitározgatni, vigyorogni egyet csak úgy, vagy éppen lustán, büdösen heverni és unatkozni az árnyékban – az efféle hétköznapi örömök ritka vendégek a kortárs filmben, vagy ha alkalomadtán mutatkoznak is, nem kapnak sok figyelmet sem a rendezőktől (egy jelentős kivétel Ben Riverstől a Két év tengeren), sem pedig – bár ez csupán feltevés! – a hajmeresztőbb látványosságokhoz szokott nézőktől. 

Szívesebben szokás nézni a gondterhelt ábrázatú, súlyos drámai terheket cipelő, folyvást szorongó filmhéroszokat (lásd például a múlt hónap bemutatóiban a kétségbeesetten törekvő művészfigurákat, férfiatlan férfiakat és vívódó képregényhősöket), mint azt, hogy valaki szimplán élvezi, hogy él, vagy amit épp csinál – s hogy e szolid életörömöket az őket megillető rangon kezeljék, alighanem arra van szükség, hogy be legyenek tiltva. Abderrahmane Sissako világszerte üdvözölt filmjében eljött ez a pillanat: elveszik a labdát a focizó gyerekektől; géppuskákat fognak éneklő asszonyokra; kicsavarják a gitárokat a zenészkezekből és az ok nélküli sétálgatást is bünteti a törvény. 

Folyik tehát a dzsihád. (Pontosabban: annak egy szélsőséges verziója.) A súlyosan aktuális Timbuktu arról az időszakról mesél, amikor 2012-ben bevonult az Ansar Dine nevű radikális szervezet Mali egyik városába, és a történelmi kegyhelyek pusztítása közben bevezette a saria alapú törvénykezést – amelyben a házasságtörőknek kövezés, a tolvajoknak csonkítás jár, a dalolni merészelőket pedig véresre korbácsolják. A mauritániai származású, de sokáig Maliban élő Sissako egy város szélén éldegélő tehénpásztor, Kidane (Ibrahim Ahmed) családi tragédiáján keresztül mutatja be a megszállás hatásait – viszont ezzel párhuzamban részletgazdag epizódokban, beszédes vignettákkal tudósít a dzsihádista terror hétköznapjairól, amelyben legkivált az a felforgató, hogy első látásra korántsem tűnik annyira elképesztően iszonyatosnak. 

Merthogy a leigázott lakosság hisztérikus hörgés helyett leginkább egykedvű beletörődéssel, sztoikus nyugalomban vagy keserű közönnyel tűri a kisebb-nagyobb megaláztatásokat (mint például az a férfi, aki flegmán letépi magáról a gatyáját, miután kiderül, hogy nem illik a dzsihádista dresszkódhoz), másrészt a dzsihádista terror meglehetősen nevetséges színben mutatkozik. A szomorúszemű vallási megszállottak halárus kofát kérlelnek, hogy húzzon kesztyűt a kezére; hülyeségeket kiabálnak a hangosbemondóba („tilos a ház előtt üldögélni, vagy bármilyen régi dolgot csinálni”), vagy éppen egy focilabdát hajkurásznak – s láthatóan maguk is kínban vannak a teljesen képtelen, ám annál szigorúbb szabályrend miatt. 

A dzsihád mint abszurd dráma – veti föl Sissako filmje, amely tehát néhol egyenesen egy társadalmi vígjátéknak tűnik a vallási fundamentalizmusról, afféle brechtiánus, sivatagi comedy-of-mannersnek a fentről traktált, érthetetlen szabályokról és a tragikus hatásukról. „Énekelve dicsőítik az Urat: letartóztassam őket?” – kérdi az egyik rémült kamasz egy Kalasnyikovval, „ha visszautasít, akkor durván fogok viselkedni” – fenyegeti jövendő anyósát a dzsihádista lánykérő. Mindez persze éppannyira félelmetes, mint amennyire vicces – és a végig visszafogott modorban és relaxált tempóban fogalmazó Sissako abból a távolságból nézi az eseményeket, ahonnan a legtisztábban látszik, ahogy a komédia (ami persze sosem harsány, maximum félszeg mosolyt kelt) tragédiába és horrorba fordul. Ebben a delikát, türelmes és néha az unalomig moderált közelítésben nyoma sincs a dühnek és a bosszúvágynak – Sissako a brutalitás képeivel is felettébb diszkréten bánik, mert láthatóan nem annyira az erőszak, mint inkább a hatása és a felette való győzelem érdekli (s ha mégis vért mutat, akkor rögtön párhuzamba állítja valami költőivel – például egy táncoló férfival, aki mintha a házasságtörők kövezésének ritmusára mozogna). 

De a Timbuktu nem csak a horror képeit, hanem az esztétikai örömöket is moderáltan adagolja. Túlzás lenne azt állítani, hogy Sissako azonosulna az örömtelenség dzsihádista politikájával, hogy tehát esztétikai dzsihádot folytatna az igaz nézői tapasztalat érdekében, de annyi bizonyos, hogy konok visszafogottságával és szikárságával hatékonyan ébreszti fel bennünk a vágyat az érzéki örömökre – hogy aztán számottevő erővel tudja ezeket a vágyainkat kielégíteni. Ilyesmivel pedig éppúgy szolgálhat egy rakoncátlan légy a dzsihádista bíró turbánján (lám, őt sem sikerült megszelídítenie az uralkodó politikának), mint egy impozáns, hosszan kitartott, alkonyi totálkép, amely a központi drámai eseményt mutatja – vagy éppen a labda nélküli focimeccs felettébb költői szekvenciája. Amikor néhány timbuktui lakos titokban zenélgetni kezd, majd rajtuk üt néhány fegyveres, roppant intenzitással kezdünk vágyakozni arra, hogy a dallam folytatódjon – és ennek a vágynak a perverz beteljesítését a dalolásért kirótt korbácsolás jelenti, amikor a megbüntetett nő a letörhetetlen ellenállás jegyében újra énekelni kezd (szívszorító dalához pedig a korbácsütések adják a ritmust – láthatóan a zene egyetlen olyan formája, amit nem tilt a dzsihád).  

Átélni az örömtelenség diktatúráját és a tiltás abszurditását, vágyakozni a zenére és más érzéki örömökre – fontos hatása ez Sissako mozijának, de a Timbuktu esztétikai politikája kivált azért sikeres, mert a másik oldalra is együttérzőn figyel, a megszállókat is a megszállás áldozataként mutatja be. A dzsihádisták nem csupán egy érthetetlen rend komikus képviselői, de többnyire tanácstalan, bumfordi, szánalomra vagy együttérzésre érdemes figurák, akiknek ugyanarra vágyakoznak, mint minden rendes hitetlen. Van köztük, aki dugiban kényszerül cigizni, és nehezen birkózik meg nemi vágyaival, mások legszívesebben a Real-Barca meccsről beszélgetnek, és az a srác is szenved, akinek videóban kell vallania arról, hogy már megveti a rapzenét. „A mozi egy empátiagép” – hangsúlyozta a néhai Roger Ebert (meg számos követője), és Abderrahmane Sissako filmje ebben az értelemben eminens példánya műfajának: okosan unalmas, hatékonyan visszafogott politikai mozi, ami a legabszurdabb terror felé is a beleérzés és a megértés vágyával fordul, és amely csendesen, de nagy erővel hirdeti elnyomó és elnyomott közös jogát arra, hogy örüljön az életének.