A Trafóban lezajlott NEXTFESZT a hazai kortárs báb-, tánc- és színházi előadásokon túl számos kísérőrendezvénnyel is csalogatta nézőit. Ezek egyikén színházi és tánckritikusok dialogizáltak a fiatal alkotók megmutatkozási esélyeiről, kísérletezéseik irányáról, mibenlétéről és hatásáról. A kép teljességéhez azonban hozzátartozik, hogy az új kezdeményezések szakmai visszhangja enyhén szólva is vegyes, és jócskán túllépve már az egyes előadások kritikai megítélésén kőkeményen teoretikus, színház- és táncszakmai alapkérdéseket, illetve -fogalmakat feszeget. Ez adta az apropóját annak, hogy megkérdezzük magukat az érintetteket – egy színész-rendezőt és öt táncos-koreográfust –, mi a véleményük a háttérben körülöttük, felettük zajló szakmai vitáról, és annak egynémely markáns megállapításáról, ami többek közt éppen az ő megjelenésük és tevékenységük nyomán lángolt fel. Beszélgetésünk kiindulópontjául két, a Színház folyóiratban megjelent cikk, Kutszegi Csaba Műkedvelők forradalma és Szoboszlai Annamária A kortárs esztétika mellé című írása szolgált.   

Molnár Csaba: Ha jóhiszemű vagyok, akkor azt gondolom, hogy magához képest mindenki kísérletezik, akár egy adott kanonizált rendszeren belül is. Én azt is kísérletezésnek nevezem, ha valaki technikailag fejleszti magát. Magamra vonatkoztatva a kérdést viszont azt látom, hogy számomra nincs más út. Nem tudom, hogy ez önismereti tréning-e, mint sokan nehezményezik, de közben azt gondolom, hogy a tánc által én igenis mélyebbre jutok önmagamban, a világhoz, az emberekhez való viszonyomban, mindezek megértésében. Művészet és önismeret szerintem nem különválasztható fogalmak, ezt kár lenne tagadni. 

Hód Adrienn: Én visszamennék az iskoláig, ahova jártam, hisz többen is ott végeztünk. A Budapest Tánciskolában nemcsak már meglevő tudásokat vettünk át, hanem végig kreativitásra, kísérletezésre voltunk sarkallva. Hogy hogyan tudunk a világhoz kapcsolódni, hogyan tudjuk magunkat önálló művekben kifejezni. Egyértelmű volt, hogy ez az iskola nem egy formanyelvet favorizál, hanem stílusok, módszerek, nyelvek sokaságával ismertet meg bennünket. Egy irdatlan méretű tárházzal, amiből aztán én választhatom ki az érdeklődési irányomnak megfelelőt. Az improvizáció körül ma sok a félreértés, és egy kicsit túl is van misztifikálva a dolog, hiszen minden úgy születik meg, hogy valaki valamit improvizál. Akár egy koreográfus a teremben, akinek a mozdulatait leutánozzák, akár ha többen dolgozunk együtt, mint mi is, és a teremtés folyamata, ahogy én az improvizációra tekintek, hosszabb ideig elnyúlik. Ez csak eljárás kérdése. A kísérletezés, az improvizáció, ha leegyszerűsítjük a dolgot, mindenhol ott van.

Vadas Zsófia Tamara: A kísérletezésről nekem rögtön az jutott eszembe, hogy feltalálás. Mert ahogy ti is mondtátok, én is azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen mindenki kísérletezik, amikor bemegy a táncterembe, akárha kötött formanyelvvel dolgozik is, amit aztán más sorrendben rakosgat össze. A kérdés talán az, hogy mire jut a kísérletezéssel? Lesz-e belőle feltalálás, a szó eredeti értelmében?

Molnár Csaba: Ez egy folyamat szerintem, amit azért érzékelni kellene. A Gyagilev-balett kísérletező volt a maga idejében, mára klasszikus, elfogadták, része lett a tánctörténetnek. Mintha azt a természetes folyamatot, ami az élet, ami önmagában is egy fejlődési folyamat, sokan nem vennék figyelembe. Azonnal meg szeretnék fogalmazni, hogy mi zajlik éppen, de van egy görcsös ragaszkodás, egy el nem engedés a múlt dolgai iránt, ami megakadályozza ezt.    

Újvári Milán: Én azt hittem, hogy ezeken már rég túl vagyunk, hogy csak technikás táncok meg ilyenek. Beának (Egyed Bea, a szerk.), akivel szimbiózisban élünk és dolgozunk, nagy kedvence volt a Trafóban a Contact Gonzo, amikor a japánok szétverték magukat a színpadon. Pankráció volt, nem tánc. Vagy ki tudja. És? Számomra ezek a fogalmak nemcsak relativizálódtak, hanem kinyíltak. Én nem tudok ezekhez másképp viszonyulni.  

Hód Adrienn: Azt, hogy mi történt eddig a táncművészetben, illetve hogy én mit gondolok erről és milyen irányba mozdulok tovább, nagyon sok minden meghatározza. Elsősorban a saját kíváncsiságom. Hogy van egy csomó kérdés ekörül, az rendben van, csak valahogy az ítélkezés része nekem túl erős benne. Mintha valamit védeni kellene velünk szemben, csak nem tudom, miért. Folyamatos változás van, nem érdemes mit védeni. Ami van és értékes, az úgyis értékes marad örökké. Én nem gondolom azt, hogy mi ezeket a meglévő értékeket veszélyeztetnénk. 

Újvári Milán: Nagyon sokat tanulmányoztam a hatvanas-hetvenes évek punk mozgalmát, hogy hogyan épült egymásra a new wave, a no wave és a többi, hogyan játszottak egymásra, hogyan alakult ki az ellenkultúrán belül egy másik ellenkultúra és lett belőle ipar, fedezték föl a rádiók. Ezek a hatások-ellenhatások mindig nagyon izgalmasak a művészet minden területén. De ha itt most feltétlenül tartani akarjuk magunkat valamihez, azt nem nevezném korszerű gondolkodásnak, még ha egyeseknek kényelmes is, és megnyugvással tölti el őket. 

Fülöp László: Azért nem véletlen, hogy ezek a kérdések felmerülnek, akár a kritika oldaláról is, mert ha végigtekintünk más területeken, mindenütt erős igény mutatkozik az identifikációra. Hiszen minél bonyolultabb a világ, annál erőteljesebb az elvárás arra, hogy valamit pontosan körül tudjunk írni, meg tudjunk ragadni, hogy egyszerűsítsünk folyamatokat. Az igény tehát, hogy valaki mondja már meg, hogy mi ez, mit kell csinálni vele és hogyan kell viszonyulni hozzá, alapvetően nagy nyomást jelent ma minden területen, hisz a szabadságnak van egy kényelmetlen oldala is: a felelősség. De közben meg azt érzem, hogy a felnőtté válás folyamatában, amikor még csak alakulnak a dolgok, és semmit nem láthatunk biztosan, valahogy épp ez ellen kellene menni, bátran nyitottan hagyni kérdéseket, és nem lecsapni a labdákat, mert félreértésekhez és torzításokhoz vezet. 

Újvári Milán: Csak egy hipotézis: és mi van, ha definiáljuk? Ha minden le van fektetve, akkor mennyivel leszünk többek? Egy indiai mese jutott erről az eszembe egy vándorról, aki bemegy a barlangba, rájönnek a démonok, de csak akkor tudja folytatni az útját, ha egyenként megnevezi őket és azok eltűnnek. Persze, mindannyiunkban benne van, hogy megértsük önmagunkat, az indítékainkat és azt, amit csinálunk, de ha a folyamatos haladáshoz mindig mindent pontosan meg kéne nevezni, eltűnne az élet, az elevenség a színpadról, egy csomó minden, ami frissé, maivá teszi a színházat és a táncot.

Molnár Csaba: De az már kicsit fetisizmus, hogy a tánc akkor szép, ha le van feszítve a spicc. Ragaszkodás valamihez, de pontosan nem tudod, miért és mihez. Ahhoz viszont túl erős ez a ragaszkodás, hogyha a kritikus nem kapja meg, amit vár, azt fájdalomként éli meg. Nem az a baj, hogy nem érti, hanem ha nincs elengedés, akkor nem is fogja észrevenni azt, ami körülötte zajlik. 

Hód Adrienn: Azt érzem, hogy nem nyitottan, horizontálisan vannak a dolgok egymás mellett, néptánc, balett, kortárs és egyebek, hanem vertikálisan, alá-fölérendeltségi viszonyban. Ez a top, és ehhez képest megyünk le, az amatőrök csak ott bukdácsolnak a teremben, de ők a legalja. Ezt az egészet kilencven fokkal el kéne fordítani, hogy egyensúlyba kerüljenek a dolgok.

Újvári Milán: Nem tudom, hogy ez a kérdés valaha aktuális volt-e, de ma nem tartom annak. Mert akkor most eljátszhatjuk ugyanazt, mint régen, hogy kitagadunk valakiket, majd ötven év múlva kanonizáljuk, de ennek mi értelme?

Ördög Tamás (Dollár Papa Gyermekei): Magyarországon van egy olyan hozzáállás, hogyha van diplomád, akkor van jogosítványod arra, hogy művelhesd azt, amit szeretnél. És ezzel máris ízlésen felül állsz. Felvettek, tök nehéz volt, megcsináltad, diplomád is van, hát akkor csináld. A végeredmény akár másodlagos is lehet.

Vadas Zsófia Tamara: Azt gondolom, hogy a mű szempontjából abszolút mindegy, hogy ki csinálja. Nem ez dönt egy előadás minőségéről, hatásáról, művészi értékéről. Az egy dolog, hogy kívülről hogyan ítélik meg a profi és nem profi közti különbséget, de belülről az elszánás az elsődleges. Mit akarsz mondani, mit akarsz csinálni, és teljesen mindegy, hogy profi, amatőr, műkedvelő vagy civil vagy: a hitelesség a lényeg.

Újvári Milán: Én azt, hogy a kontextus teljes kihagyásával van összehúzva a televízió meg a színház.

Vadas Zsófia Tamara: Meg talán azt is fontos hangsúlyozni, hogy ezek a tévéműsorok nem a valóságot ábrázolják. Ábrázolnak valamit, amiről az emberek azt gondolják, hogy ez a valóság, ilyenné kéne válniuk, mintha ez lenne a minta. A fő különbség azonban az, hogyha elmennének, mondjuk, egy Kárpáti-darabra, akkor tényleg húsba vágó kérdésekkel, problémákkal és helyzetekkel szembesülnének, és nem egy nézői igények kielégítésére utazó bulvártermékkel.

Molnár Csaba: Én faluról jövök, onnan származom, és azt tapasztalom, hogy a fiatalok ezeken a műsorokon nőnek fel, ami olyan ideált, szépségeszményt és morált közvetít, ami a fogyasztói társadalom sajátja. Fogyassz, költs, vásárolj, válj olyanná, mint én, erre megy ki az egész játék. Ha valaki nem látja a különbséget a kortárs színház és eközött, akkor ott nagy probléma van.

Ördög Tamás: Azért népszerűek ezek a valóságshow-k és celebműsorok, mert az emberekben nagyon nagy az igény a kukkolásra, hogy bármit megleshetnek egy kamerával, amit csak akarnak. Ezért ha valami valóságszerű a színpadon, könnyedén egy platformra keveredik velük. A különbséget én abban látom, hogy míg például a Éjjel-nappal Budapest semmiben nem ad eligazodást, nem mozdít ki sehova, sőt inkább bezár a saját világomba és undorom lesz tőle, addig a színház mindig is azt próbálja körüljárni, hogy mi az ember. Azzal, hogy valaki egyedül a nézettségben lát eltérést egyes kortárs színházi darabok és a Éjjel-nappal Budapest között, és más minőségbeli különbségtételt nem tesz, azt mondja ki, hogy a valóságshow-k simán beköltözhetnének a Trafóba, miközben szó sincs erről. 

Ördög Tamás: Mert szerintem ettől lesz valóságos. Ibsen se fiktív űrlényekről írta a Nórát, ami épp azért volt sikeres a saját korában, lehetett provokatív vagy akár polgárpukkasztó, mert a saját közösségének szennyesét teregette ki, amivel ott ült mindenki a nézőtéren. Azt gondolom, ha ma úgy próbálnám eljátszani Ibsent, ahogy le van írva, akkor az nem Ibsen lenne, hanem múzeum. Múltkor a Strindberg-darabunkat, az Otthont látta egy skandinavisztika szakos fiú, aki beleásta magát a Strindberg korabeli recepcióba, és azt mondta, hogy mi pontosan ugyanazt a hatást érjük el, amivel Strindberg százhúsz éve kiverte a biztosítékot. Nem az a célunk, hogy provokáljunk, az sem, hogy az előadás szélsőségesen hétköznapi legyen, de abban sem hiszek, hogy be kell rakni egy kandallót, egy pamlagot meg három támlás széket és attól majd működik a dolog.

Ördög Tamás: A legtöbb előadásunkat a praktikum szervezi. A saját néven játszás onnan jött, hogy amikor a Hedda Gablert úgy öt éve elkezdtük lakásokban játszani, és ott eljutottunk az ominózus mondatig, hogy „Eilert Löwborg újra a városban van”, akkor hirtelen meg kellett állnunk, mert 2010-ben Budapesten ez nem egy elmondható mondat. Ez nonszensz, ez azok után csak kamu lehet, hogy úgy indítom az előadást, hogy „jó, hogy eljöttetek hozzánk, itt lakunk”. A valósba, a jelenbe próbáljuk meg lehúzni a dolgokat, ezért úgy döntöttünk, hogy dobjuk az összes nevet, a fjordokat, mindent, és akkor tényleg az marad, ami a lényeg. Így kezdtük el egymást a saját nevünkön hívni, ami nem azt jelenti, hogy minden szerep én vagyok, és mindig ugyanazt játszom, mint gondolják egyesek, hanem mert ez tűnt a praktikus megoldásnak. 

Ördög Tamás: Úgy, hogy nagyobb levegőt, mozgásteret hagyunk magunknak. Nincs olyan, hogy fix végszó, és nem is akadok ki, ha valaki nem lép rá a végszavamra; hús-vér emberekben, karakterekben gondolkodunk, ehhez igazítunk mindent. Van egy megírt szövegkönyv, de ha úgy érezzük, hogy a helyzet nem elég valóságos, simán bejöhetnek akár féljelenetnyi improvizált részek is szerves folytatásaként annak, ami rögzítve van. Miközben azt is tudom, hogy hova kell tartani, attól soha nem térünk el. 

   

Ördög Tamás: Egyrészt, bár a színészek aznapja nem kizárható semmilyen előadásból. Mi azonban azt sem döntjük el előre, hogy milyen legyen egy-egy jelenet hangulata. A Szerelemben van például egy tragikus rész, amikor a fiú meghal, de nem határozzuk meg, hogy ki hogyan reagáljon. Nem mondjuk meg az anyát játszó Sárosdi Lillának, hogy akkor itt, ezen a ponton minden alkalommal el kell bőgnöd magad, ha törik, ha szakad. Ilyen dolgokban nem hozunk fix döntéseket. Hanem csak ráengedjük magunkat ezekre a történésekre, hogy az történjen meg, ami ott és akkor érvényes lehet. 

Ördög Tamás: Mi úgy dolgozunk, hogy eleve olyan embereket keresünk meg, akik passzolnak az írott anyaghoz. Az a célunk, hogy ne tudjanak hibázni, ne tudjanak rossz döntéseket hozni. Olyan szándékoltság nincs bennünk, hogy arról szól a próbafolyamat, hogy mindenki nagyon vegyen vissza. Színésze válogatja persze, hogy ki az, aki jól érzi magát, és ki az, aki nem az ilyen helyzetekben. Rengeteg olyan kollégám van, aki biztos, hogy beleőrülne abba, ha karnyújtásnyira kellene játszania a közönségtől a Trafó Stúdiójában, másnál viszont ez egyáltalán nem probléma.