Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

BRAHMS VS BEETHOVEN

A Savaria Szimfonikus Zenekar koncertje
2015. jan. 26.
A Savaria Szimfonikus Zenekar két fiatal zenészt, illetve Brahms első zongoraversenyét és Beethoven Eroicáját hozta a Művészetek Palotájába. A karmester Madaras Gergely, a szólista Palojtay János volt. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Közismert, hogy Brahms számára milyen terhet jelentett kilépni Beethoven árnyékából, s hogy első szimfóniáját a nagy mester tízedikjeként emlegették, ő maga pedig „az óriás előd dübörgő lépteit” vélte hallani a háta mögött. Mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Nos, alig lehetne találni két ennyire hasonló és mégis különböző zeneszerzőt, mint ők ketten. Miközben az Eroica monumentalitása, mindenekfelett álló diadalmas hangja, szilárdsága jól mutatja, miféle örökség is volt a beethoveni a következő generációk romantikusai számára, Brahms versenyműve az individuum küzdelme a világgal, melyben a zenekari crescendókat, fortékat rendre a befelé forduló gondolatiság követi.

Palojtay János
Palojtay János

A d-moll zongoraverseny saját korában is nehezen emészthető volt, a bemutató közönsége kifütyülte, később, Clara Schumann tolmácsolásában sem fogadták lelkesebben, 1962-es legendás előadásán pedig Bernstein magyarázkodni kényszerült Glenn Gould unortodox értelmezése miatt. Igazi kihívás egy ilyen concerto, mely kevéssé kíván a szólistától csillogó virtuozitást, dominanciát a zenekarral szemben, annál több érzékenységet és introvertáltságot. A közelmúltban Tóth Endre írt hasonlót Pjotr Anderszewski zongorajátékával kapcsolatban a Revizoron – nem is kérdés, hogy Brahms zongoraversenye is a kontemplatív zongoristának enged könnyebben. Noha Palojtay János birtokában van a zongorajáték megannyi technikai kívánalmának, a versenymű melankolikus, de mégis rendkívül expresszív hangvételét nem mindig tudta megragadni. A másik oldalról nézve természetesen értékelendő zongorajátékának higgadtsága, mely mentes a sallangoktól és mindenféle modorosságtól, de a mű mindenképpen több érzékenységet és egyéni látásmódot igényel. A Madaras Gergely dirigálta szombathelyi zenekar rendkívül pontos tempókkal és világos artikulációval, de hasonlóképpen langyosabb intenzitással játszott, ami a zaklatott, borús első tételben okozott hiányérzetet, a tétel mesterien felvezetett kódája azonban méltónak bizonyult a rendhagyó módon felzúduló tapsra. A középső, Adagio feliratú tétel kiegyensúlyozott és bensőséges szimfonikus hangzással szólalt meg, a fagotton induló dallam szép plasztikussággal vándorolt a vonósokon át a zongoráig, a szólista pedig végre valóban szerves részévé vált a zenekarnak – nem véletlenül nevezte a korabeli kritika a concertót szimfóniának obligato zongorával. A „gyönyörű Clara” portréjául szolgáló tételt a magabiztosan és erőteljesen megszólaló rondó követte: Palojtay zongorajátéka itt végleg magára, jobban mondva a műre talált.

Madaras Gergely
Madaras Gergely

A műsor második felében Beethoven Eroicája szerepelt a műsoron. Unásig ismételt tény, és most nem is igazán lényeges, hogy a zeneszerző Napóleon tiszteletére komponálta a szimfóniát, sokkal érvényesebb Toscanini idevágó megjegyzése: „Egyesek számára Napóleon, másoknak filozófiai kérdés, számomra egyszerűen allegro con brio”. Madaras Gergely keze alatt hasonló élénkséggel, de klasszikus mértéktartással szólalt meg a Savaria Szimfonikus Zenekar. A fiatal karmester precíz és világos intésekkel dolgozik, markáns jelenlétet és összetéveszthetetlen stílust elvárni tőle még nem lehet, de biztosan hallani fogunk még róla.

Bár rendkívül izgalmas, ha egy új értelmezés képes hasonló hatást kiváltani, mint amilyet az Eroica a maga korában kiváltott (még Wagner is módosításokkal vezényelte a művet, annyira idegennek tartotta egyes elemeit!), a szombathelyi zenekartól inkább egy prototipikus Harmadikat hallottunk: úgy hangzott fel, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Az első tétel nagy expresszivitással, pontos hangsúlyokkal és frazeálással, a marcia funèbre méltósággal, a scherzo pedig megkapó temperamentumossággal. Az allegro molto feliratú finálé ellenpontozó vonósfutamaiban és 117. ütemnél kezdődő fúgában mikroszinten is megmutatkozott a zenekar kiválósága, a verbunkosszerű melléktémában pedig telt hangzása.

Brahms és Beethoven két nagyobb falatot jelentő műve és két rendkívüli, de még fiatal művész: noha felróhatnánk nekik, hogy túl nagy fába vágták fejszéjüket, mégis szimpatikus ez az ambiciózusság. Végtére is egy minden tekintetben korrekt, csaknem hibátlan koncertet hallottunk. És – lesz ez még a hibátlannál is jobb.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek