Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A SÖTÉT IGE PRÓFÉTÁI

Hajsza (The Fall), 2. évad
2015. jan. 10.
Új névvel bővült kedvenc sorozatgyilkosaink listája: Dexter és Hannibal mellé immár Paul Spector is felzárkózott a Hajsza (The Fall) második évadával. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND ÍRÁSA.
Gillian Anderson
Gillian Anderson
Bár ha a szellemi rokonságot firtatjuk, akkor a tisztes családapa nem a fent említett és néhol túlstilizált, a gyilkolást más, esztétikai és morális szintre emelt „alkotókhoz” tartozik, hanem inkább John Doe-hoz. S bár a Hetedik sorozatgyilkosa is kész műremekként tálalta fel a fő bűnöket megjelenítő és megelevenítő gyilkossági aktusait, fő célja mégis a lázadás volt. Felforgatni és felrázni a bűnök köré épült, és azokba belenyugodó világot. Spector a maga fegyelmezett és jéghideg módján szintén azt keresi, hogyan léphetne túl egy képmutató világ mindennapi válságain. Hogyan nyerhetné vissza látását a vakok országában. S közben tanít, liturgia nélkül prédikál, hirdeti a sötét igét. Mi pedig lógunk ajkán szótlanul.
Már az első évad után viszketett a nyelvünk, hogy a legjobb brit sorozatnak kiáltsuk ki a Hajszát, ha nem lett volna mellette mindjárt az Utopia vagy a Broadchurch. Ám így is egyet lehet érteni azokkal, akik a brit tévézés egyik legsötétebb gyöngyszemének tartják a vélhetően a második évaddal véget is érő minisorozatot. Már az első felvonás után hosszan lehetett sorolni az erényeit: fegyelmezett dialógusok, páratlan színészi munka, jól kitalált és végig fönntartott film noir-os hangulat, életszerű helyzetek és fordulatok, emlékezetes képek és jelenetek. A zárt és maga törvényei szerint működő „kisváros”, amely majdnem annyira hűvösen bánik az idegenekkel, pont annyira nem tűri a „belügyeibe” való beavatkozást, mint ahogy azt az íreknél tapasztaltuk meg filmes élményeink során.

S bár a második szezon minderre nem tudott rátenni még egy lapáttal, már az is bravúr, hogy tartotta és egyenletesen hozta az elvárt és immár megszokott színvonalat. Gillian Anderson (Stella Gibson, a nyomozás vezetője) és Jamie Dornan minden szempontból egyenrangú „párosa” a Szemtől szemben legendás rabló-pandúr duóját idézi fel. Még abban is hasonlít, hogy Robert de Niro és Al Pacino miközben végig uralták a filmet, kettejükre csupán egyetlen közös jelenet jutott, már ha a végső és kötelező leszámolást nem vesszük figyelembe. Ugyanígy Stellának és Paulnak is egyetlen nagy jelenet jut, ám az mindenképpen az egész sorozat csúcspontja, és ehhez az írók is hozzájárulnak: a hosszú percekben nemhogy egyetlen felesleges gesztus, de egyetlen felesleges mondat sincs.
Ha ez első évad főként a bűnről, a megszokott élet módszeres felfordításáról és némiképp kigúnyolásáról szólt, már azzal is, hogy mennyire könnyen elvehető, addig a második inkább a bűnhődésről. Arról a belátásról, amit Spector is megfogalmaz: egy sorozatgyilkos csak a legritkább esetben éri meg a nyugdíjas éveket. Ez inkább egy lassú öngyilkosság. Ennek stációit jelzi a második évad hat epizódja.
Jamie Dornan
Jamie Dornan 
A kezdés némiképp repetitív módon és kissé szájbarágósan idézi fel kettejük egymásrautaltságát, egymásra rímelő életüket. Stella és Paul a külső szemlélő szerint két rideg és érzéketlen gép, amely sikeresen fojtja el az érzelmeit, arcuk rezdületlen, csak a szemük parázslik fel időnként egy-egy futó pillanatra. Csakhogy míg Spector gyilkosságaival már kihívta maga ellen a moralitást, sőt megpróbált ezekkel föléje emelkedni, mintegy kilépni a béklyóiból, addig a nyomozónőt még az erkölcs írott és íratlan szabályai vezérlik. Ám ő sem illeszkedik be egészen: bár az egyik fontos képviselője a Spector által megtagadott világnak, nőként és idegenként egyre többször tapasztalja meg annak ellenségességét, ezért (főként a szexualitás terén) maga is eredményesen rúgja fel a közösség kispolgári szabályait, és így végeredményben ő is önkéntes száműzetését tölti, miközben szolgál és véd a nagykönyv szerint.
Talán épp ez a finom és elegáns deviancia az, ami oly megértővé teszi őt Spectorral szemben. Hiszen egyedül ő nem mozdul el az oly könnyen kínálkozó magyarázat felé: nem szörnyként látja Spectort, hanem férfiként, akinek tettei emberiek és túlságosan is érthetők. Igazából ő képviseli a sorozat nézői felől Spectorra irányuló „bűnös” rokonszenvet is. (És ez a megértés adja vagy adná a finálé erejét, amely egyébként igen vékony jégen táncol, ám abban kétségtelenül profi, hogy ügyesen köti össze a szálakat.) Ekkor érezzük át leginkább az ártatlan emberek-szörnyek felosztás szemforgató hazugságát, amit Stella vesébe látó szemmel ki is élez a kivert kutya tekintetű főnökével és ex-szeretőjével, Jim Burnsszel (John Lynch) szemben. Épp az ezzel a hittel takarózó világ termelte ki és állítja elő rutinos biztonsággal a Spectorhoz vagy John Doe-hoz hasonló lázadókat.

És még valami, amiért feltétlenül érdemes megnézni a minisorozatot: a rendőri munka szieszájos szemmel szinte szokatlanul aprólékos és élethű ábrázolása. Itt derül ki, hogy egy ember megfigyeléséhez és követéséhez mennyire összehangolt munkára van szükség, és egyáltalán nem olyan könnyed napi rutinfeladat, mint ahogy azt az amerikai sorozatokban megszokhattuk. De ugyanúgy a realitás talaján marad a gyilkos fegyver felkutatása, amelynek kapcsán a nyomozás büdzséje is felmerül, jól érzékeltetve, hogy a gyilkos legfőbb segítője nem is mindig a szerencse vagy a jó védőügyvéd, hanem a pénztelenség. A rögvalóság. A Hajsza épp az ilyen józan pillanatokért szerethető a legjobban.
És végül a finálé, amely sokakban szült ellenérzéseket. Egy biztos: a leendő folytatás erősen kétséges, hacsak nem akarnak Dexter-szerű túlbeszélésbe és jelentéktelenségbe fulladni. A Hajsza igazából mindent elmondott, amit témájával kapcsolatban elmondhatott. Félő, hogy sem Stella, sem Paul karakterében nincs már több az önismétlésen kívül. Sem ennél közelebb, sem ennél távolabb nem kerülhetnek már egymáshoz. Egyik mozgásban sincs már felhajtóerő. Csak az eddigi önfegyelem feláldozásának áráért lehetne a nézők által óhajtott túlórához jutni. Bár könnyen lehet, hogy a Hajsza írói ezt egészen másként látják, és igaz lehet Spector Stellának célzott megjegyzése, miszerint ez még csak a kezdet a kettejük közötti speciális viszonyban.
Nekem viszont így kerek. Még a legvégén kibuggyanó szokatlan szentimentalizmus is megbocsátható. Szépségpötty egy klasszikus szépséggel bíró arcon. Amely nem csak elbűvöl, de el is emészt.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek