György Péter ismét fontos könyvet adott ki. Nem kétséges, hogy sok szakmai beszélgetést válthat ki, vagy jó lenne, ha kiváltana a kötet. A hatalom képzelete. Állami kultúra és művészet 1957 és 1980 között megkísérli jellemezni a kulturális intézményrendszert az építészet, a szépirodalom és a képzőművészet kapcsán a jelzett korszakban, vagyis „a valóság és a képzelet feletti uralom intézményeinek a kritikai elemzését” (64., kiemelés a kötetben) tűzi ki célul. E könyv a kettősségek, köztességek bemutatását a legapróbb mozzanataiban is hordozza, még saját nyelvében is, hiszen maga A hatalom képzelete mozog az esszé- és tanulmánykötet határán. A kijelölt időintervallum két végpontja pedig történéseivel a képlékenység sugallója, azaz jelzi a hozzájuk kötött eltérő olvasási módokat.

A kettősségek összefonódásának lényegi alapja az anyaghoz való hozzáférésünk módjából következik: az intézményrendszer milyenségének tárgyalásában az emlékezésnek döntő szerep jut. Ismerjük a gadameri elméletet, amelynek kiemelt megállapítása az emlékezés átíró funkciója, mely a sokféleségben nyilvánul meg (vö. Hans-Georg Gadamer: Költeni és gondolkodni Hölderlin Emlékezés című verse tükrében). Emellett figyelnünk szükséges arra, hogy ne a historikus kánon átírását mint valami esztétikai igazságszolgáltatásnak tűnő tettet teremtsük meg. Ezeken felül újra és újra ajánlatos tudatosítanunk, hogy az emlékezés tárgyalása során számolunk a felejtéssel. Ennek természetszerűleg van egy vágyott típusa, amelyet Gerhard Richter követne, hiszen ő öncenzúrát valósítana meg utólagosan. Nem óhajtja régebbi munkásságát ismét felszínre hozni: „Richter nem tartotta kívánatosnak, hogy a szocialista realizmussal azonosítható korszakát a nyilvánosság tereiben láthatóvá tegyék.” (108.)

Ha szorosan a nyelv vonatkozásában szemléljük a kérdéssort, akkor szembesülünk azzal, hogy a túlélő számára is érthetetlenek lehetnek a sajátmaga akkori mondatai. Az utókor még erősebben tapasztalja ezt. Az a tér, amelyben ez a nyelv otthonos volt, megszűnt, így a kommunizmusról, a szocializmusról való beszédnek folyamatos önreflexióban kell részesülnie.

Amikor György Péter az 1957 és 1980 között épített terek mai használata során felveti az idegenség és az otthonosság érzetét, akkor ez térolvasásunkat érinti, és utal azokra a változásokra, amelyek a tereken végbementek, így a térváltoztatások rétegzettségére. Ezt vizsgálja Ungvári Zrínyi Ildikó is, amikor jellemzi egy építészeti produktum több korszakbeli használatának együttes nyomait (vö. Tér és látvány: a város színháza). György Péter érdemesnek tartja megemlíteni, hogy az építészethez és az építészekhez való viszonyulás mennyiben módosult az adott korszakban. Ezt diagnosztizálja az építészek mint kedvelt karakterek filmből való eltűnése. A szerző a témára összpontosítással a művészetek egymásra vonatkoztatását sem hanyagolja el.

A hatalom képzelete az írók munkásságának tárgyalásánál az elfelejtett életművek taglalását viszi véghez. Illyés Gyula esetében György Péter kiemeli, hogy e közismert szerző mára szinte egyművessé vált. Ez köszönhető annak, hogy az utókor az író cselekedeteit a mából ítéli meg, s ezt visszaolvassa az egész életműre. György Péter joggal húzza alá ennek az értelmezésnek prekoncepciókban bővelkedését, hiszen alapját Illyés csoportok közötti átjárása adja. E szerzőt leginkább az irodalom intézményeinek előmozdítása foglalkoztatta, különösképpen a magyarság kisebbségben lévő közösségei esetében. Az intézmények fejlesztésében határozta meg Illyés önnön szerepét, tehát „széttartó, eltérő irányokba mozgó világok, kultúrák között élt, s nem egyeztetnie kellett azok között, hanem az együttműködés látszatára rábírnia azokat a szereplőket, akik tőle vártak hol megoldást, hol segítséget a legkülönbözőbb ügyekben.” (170.) Illyés a közöttiségben foglalt helyet, csakúgy, mint Galgóczi Erzsébet politikai rendszerről adott szemléletében. Az utóbbi a ménfői, egyszerű környezet elhagyásának lehetőségét köszönhette a rendszernek, miközben tudta, hogy éppen az számolta fel fokozatosan azt a közösséget, ahonnan ő származott („ideológiai romantika nélküli paraszt volt, és az is maradt”, 240). A köztesség még Fejes Endre kapcsán is fellelhető a Rozsdatemető műve körül képződött heves vitákban. A György Péter által taglalt többi szerzőnél, így leginkább Sarkadi Imrénél, Kamondy Lászlónál, Csurka Istvánnál és Bertha Bulcsunál a paradox állapot az elfogadottság és kívüliség elegyében található meg. 

E kötet a képzőművészek helyzetét nehézségeiben ragadja meg, hiszen fenntartó rendszerük fokozottabban kötődött az államhoz. György Péter a kanonizált alkotók szerepét vázolja fel e művészeti ágnál. Kondor Béla kánonban és középpontban maradásával, ám az adott kánonon kívülre kacsintásaival végig a kettősséget jelenítette meg azzal együtt, hogy e kettősségnek művészetértelmezésében is súlya volt. Szalay Ferencnek Galgóczi Erzsébettel és az író Szabó Istvánnal való rokon szemlélete a köztességet magát jelenítette meg, míg Gruber Béla művészeten kívüli élet felé zártsága, e nézet képeken való lecsapódása az individuum folyamatos határon állását hozta létre. Kokas Ignác az otthontalanságot tudva a jelentéskimozdítottságokkal, jelentéskeresések megállíthatatlanságával volt képes ezt elérni. 

A hatalom képzelete fejtegetéseit a szerző még a mára irányulva is megteszi, s figyelmeztet egyrészt a múltolvasás metódusaira, másrészt arra, hogy régiónk művészei már nem számíthatnak az egzotikum szerepre, így utalva a külvilág tekintetének módosulására. György Péter új könyve a köztesség bemutatásával alátámasztott és izgalmas olvasmány, a róla való beszédet nem árt(ana) szorgalmazni.