Anilogue 2014
2014.11.26.

Paradicsomok közé keveredő narancsok drámája, nyílt erotikával teli féltékenység-történet és bájos ír mesevilág – bevállalós animációk az Anilogue-on. GYENGE ZSOLT ÖSSZEFOGLALÓJA.

Az egyik legfontosabb fesztivál a hazai mezőnyben az Anilogue évek óta, ugyanis pontosan valósítja meg felvállalt céljait. Ha kívülről nézzük, az Anilogue valójában nem több, mint egy elképesztő minőségű filmhét, amely jó érzékkel válogatva mutatja be a műfaj itthoni rajongóinak mindazt, ami érdemleges született a világban a megelőző évben. Ez azért fontos, mert sok fesztivál vagy rendezvény nem képes felismerni a saját korlátait, és a „sokat markol, de keveset fog” esetének példázatává válik. Ezzel szemben az Anilogue nem próbál világpremiereket szerezni, nemzetközi rangról álmodozni, hanem minden évben megmutatja, hogy mi érdemleges történt a műfajban a világon. Ugyanakkor nem mellékes, hogy a kívülállók számára kevésbé látható módon a stáb komoly szakmai munkát végez a neves animátorok részvételével megszervezett workshopok révén, amelyekre fiatal tanoncok jelentkeznek a világ minden tájáról. Idén például az animáció észt legendája, az utánozhatatlanul zseniális Priit Pärn volt a díszvendég, aki filmjei megtekintésén kívül mesterkurzust is tartott.

Animációs berkekben nem nagyon szokott vita tárgya lenni, hogy a ceruzarajz animáció királya az amerikai Bill Plympton, akinek munkái nem csak a szerző elképesztő rajzkészsége, formavilága és fantáziája miatt feledhetetlenek, hanem az általuk megvalósított problémafelvetés és ironikus hangvétel miatt is. A magát stúdióktól távol tartó, filmjeit szokatlan módon még mindig teljes egészében kézzel rajzoló független animátor legújabb munkája (amely Kickstarter-es közösségi finanszírozással jött létre) rengeteg egyéb elismerés mellett a zsűri díját érdemelte idén Annecy-ban. A Megcsalás egy melodramatikus felhangokkal tűzdelt vérbő erotikus mese, amelyet az opera dramaturgiája és a még a sci-fi is meglegyintett. Plympton filmjei általában vizuális gegekre és a ceruzával rajzolt karaktereinek varázsára építenek: legjobb momentumaiban pedig, mint amilyen ez a film is, a kettő ráadásul össze is mosódik. 

Kihívóan öltözködő csinos nő vonul végig a vásári kavalkádban pezsgő városka főutcáján, amelynek következménye egy őrült dodzsemparti, annak pedig egy szenvedélyes és szenzuális szerelem lesz. A turbékoló pár idilli életét az sem tudja tönkretenni, hogy a benzinkutasként dolgozó fickót minden nő megpróbálja ravasz és vicces trükkökkel elcsábítani. A bonyodalmak akkor kezdődnek, mikor az egyik vetélytársnő egy félreérthető fénykép segítségével képes a féltékenységet felkelteni hősünkben. Plympton filmjei azonban nem a történeteik miatt számottevőek – a Megcsalás esetében ez különösen igaz –, hanem azért, mert gyakran szinte „indokolatlanul” hosszú időre megállítja az események folyását, hogy az operák vagy a musicalek módján látványos etűdökben tobzódva „fejtse ki” a szereplők és a helyzet érzelmi állapotát. Ezekben a momentumokban a vizuális fantáziának olyan eszméletlen szárnyalásával, a formák egymásba olvadásának, átalakulásának, a háttér és az előtér egymásba rímelő mozgásainak virtuóz és mégsem öncélú játékával találkozunk, amelyre nagyon kevés példa van a filmművészetben. A szenvedélyes szerelem Traviata híres duettjének zenéjére megformált, szexuális-szenzuális-emocionális töltetű ábrázolása felejthetetlen élmény. Ha még ehhez hozzáteszik Plympton vizuálisan és verbálisan non-píszí, tabudöntögető beszédmódját, talán megsejthetjük, hogy miről van szó.

A Megcsalás a szerző hatodik egész estés animációs filmje, utoljára az Idióták és angyalokkal 2008-ban járt az Anilogue-on. Bár előző munkája komplexebb, története sokoldalúbb és valamelyest elgondolkodtatóbb volt, az biztos, hogy Plympton ismét valami egészen különlegeset alkotott. 

A szinte már klasszikusnak, nagy öregnek számító Plymptonnal szemben csupán második egész estés animációjánál jár az a Tomm Moore, aki a fergeteges Kells titkával 2009-ben Oscar-jelölésig jutott. A térábrázolást és a dekoratív formákat innovatív módon egymásba öltő, egyetlen képen megjelenítő, kétdimenziós rajzfilmjeiről ismert animátor újra a mesevilág és az ír tradíciók keverékéből hoz létre valami egyedit. Idén bemutatott alkotása, a Tenger dala anyját vesztett családot mutat be, ahol a világítótorony-őrként tengődő apa, két gyermeke, és a városból időnként megérkező nagymama alkot fura együttest.

Az igazán fontos ebben a történetben az, hogy a szülést túlélni nem tudó anya elvesztését kishúgán lépten-nyomon megbosszuló nagyobb testvér Ben és a kiejthetetlen nevű Saoirse kissé sivár világát az anyjuktól hátramaradt sajátos mesekönyv teszi színessé, illetve az azokban megbúvó alakok és történetek izgalmassá. A hétköznapi és a mesebeli rétegnek ez az egymásra rakódása – pont, mint a Kells titkában a mítoszok és a mindennapok világának a keveredése – teszi lehetővé Moore számára azt a gyönyörű képi megvalósítást, ahol dekorativitás és valóságábrázolás összekuszálódik. Vonalas rajzainak legfontosabb jellemzője, hogy első pillantásra mellékesnek, puszta díszítésnek tűnő elemek válnak pillanatok alatt az akciók vagy alakok középpontjává. 

A Tenger dalában az az elképesztő, hogy Moore képes arra, hogy a valóság tárgyai, helyszínei meseszerűnek, a mesebeliek pedig picit realisztikusnak tűnjenek. A két világ pedig – a japán animékre emlékeztető módon mind a történet, mind a vizualitás szintjén – valahol középen találkozik, mi pedig nem mindig tudjuk eldönteni, hogy amit látunk, az mennyiben varázslat, képzelet vagy valóság szülötte. Tomm Moore a Kells titkával szenzációsat robbantott, ez a második filmje talán hajszálnyival kevésbé komplex, de egyértelműen bizonyítja, hogy szerzője fiatal kora ellenére a szakma legnagyobb animátorainak egyike.

Hangsúlyosan politikus problémafelvetése és provokatív attitűdje miatt kell még röviden említést tenni egy észt animációról, ami – mondhatnánk végre – nem az amúgy utánozhatatlan Priit Pärn nyomdokaiban próbál evickélni. A Lisa Limone és Maroc Orange: egy gyors szerelmi történet nem más, mintegy az orwelli Állatfarm mintájára komponált időnként tragikomikus parabola az Afrikából lélekvesztőkön Európába menekülő szerencsétlenek sorsáról. A bábfilm koncepciójának lényege, hogy a történetben a narancsfejűek a feketék/arabok és a citromfejűek a fehérek. A borzalmas viharban hajótörést szenvedők közül egyetlen srác marad életben, ám ő az embercsempészek által még odaát megígért Paradicsom helyett ketchupot kap: egy félreértés folyamán olyan paradicsomültetvényre kerül hasonszőrű társai közé kvázi rabszolgának, ahol a környékbeli ketchupgyár alapanyaga „készül”. A realitás fölött aztán innentől átveszi az uralmat a szürrealista őrület, ugyanis az arrogáns ketchupgyáros elkényeztetett, kissé butuska, ám állandóan popslágereket éneklő lánya belekeveredik a történetbe. Mégpedig azért – most tessék figyelni –, mert egy Dali festményekre emlékeztető, apró lábakon futkározó, szopránhangon operákat éneklő kagyló (amit Marokkóból érkező hősünk korábban fejfedőnek használt) nem hagyja nyugton.

Bár a valós eseményekkel való párhuzam a végén megmutatott riportfilmmel együtt túl direkt, a tanulság pedig túl egyértelmű, mégis őrült mivolta, a bábanimáció hihetetlenül magas színvonala és a kifejezetten pofátlan hangvétel miatt a Lisa Limone… emlékezetes film. Különösen azért, mert sosem fordítja el szemérmesen a „tekintetét” a borzalmaktól, az a kép, amin madarak, rákok és legyek dongják körbe a partra vetett bábhullákat, sokáig velünk marad.

Nagy öröm, hogy idén, a tavalyi kissé szegényesre sikerült kiadás után újra elmondható, hogy az Anilogue elhozta az animáció színe-javát Budapestre – bár a távol-keleti, különösen a japán filmek hiánya, főleg a korábbi túltengés után kissé érthetetlen. Mégis, mindezek ellenére a tavalyhoz hasonlóan továbbra is megvan az az érzés, hogy sajnos az Anilogue visszaszorulása mintha folytatódna. Néhány évvel ezelőtt még Béccsel karöltve két országban és városban zajlottak az események, most már nem csak hogy csupán Pest maradt, de ráadásul egyetlen mozi is. Az Uránia pedig díszes mivolta ellenére egyszerűen nem alkalmas arra, hogy fesztiválhangulatot teremtsen, a tavaly még szereplő Toldi pezsgő hangulatával szemben idén, ha este 10 után ért véget egy vetítés, általában kísérteties ürességbe és félhomályba boruló folyosókon osontunk ki. Nagy kár lenne, ha az Anilogue nem tudna hamarosan visszatérni néhány évvel ezelőtti lendületéhez. És ez azért is fontos, mert a napjainkban újraéledő magyar animáció fiatal alkotóinak elengedhetetlen szakmájuk nemzetközi csúcsteljesítményeivel való találkozás.
Szerző: Gyenge Zsolt