Névsor a fugákban / Az ELTE Trefort-kerti emlékhelye
2014.11.20.

Holokauszt-emlékműnek fogja mondani a köznyelv, pedig mindazoknak emléket állít, akik az ELTE bölcsész- és természettudományi karának hallgatói vagy tanárai voltak, és a második világháborúban haltak meg. Csak hát tényleg, a legtöbbje zsidó volt. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

A Trefort-kertben nemrégiben felavatott emlékmű először is elkészült, másodszor is felavatták. Az idei Holokauszt emlékév projektjeinek némelyikétől e vonatkozásokban föltétlen különbözik. De nem ez a legfontosabb jellegzetessége. Hanem az, hogy azon kevés magyar emlékművek egyike, amelyek minden szempontból betöltik hivatásukat: emlékeztetnek és beszélnek, noha önmagukban nem diktálnak semmiféle narratívát, és elvárják a néző bizonyos értelemben aktív befogadói magatartását, vagyis párbeszédbe elegyednek vele.

Emlékmű

Hogy hogyan és miként teszik ezt, ahhoz némi, tényekkel-adatokkal tűzdelt bevezető szükségeltetik. Az Emlékhelynek nevezett emlékmű 10 millió forintba került, melyet az utolsó fillérig az egyetem, vagyis az ELTE fizetett. Volt tervpályázat, melyre kilenc pályamű érkezett – az Emlékhely egyre bűvülő-fejlődő honlapján mind hozzáférhető –, ebből választotta ki az egyetem vezetéséből és a pályázók iskolája (az Építész Mester Egylet Mesteriskolája) által felkért építészekből álló zsűri a győztes pályamunkát: Albert Farkas, Bujdosó Ildikó, Fajcsák Dénes, Lukács Eszter, Roth János, Szabó Levente és Szigeti Nóra alkotását, amelyet azután ez a csapat hozott létre.

A Névsor a fugában című győztes pályamű koncepciója egyszerű, mégis grandiózus: az egyetem második világháborús halottainak neve két – a Múzeum körút felőli és a Puskin utcai – téglaépület fugájába „betelepített” bronz csíkban végigfutó névsor. A bronz csík valójában 1x1 centis oszlop, amely kétszáz méter hosszan vezeti nézőjét. Ezen a vonalon látható az eddig felkutatott 198 áldozat neve, születése és halála időpontja, valamint halála helye és módja. A felirat betűi egyediek – ezentúl „Trefort” betűtípusnak fogják hívni (Polgárdi Ákos grafikus munkája).

A csík mindvégig ugyanabban a fugában fut. Mivel azonban az egyetem Múzeum körút felőli épülete sokkal magasabban van, itt a néző-olvasónak alaposan le kell hajolni ahhoz, hogy a neveket elolvashassa, míg a Puskin utcai oldalon lábujjhegyre kell állnia. A csík nem fényes, ha három lépést hátralépünk, szinte nem is látszik. Nem tolakszik, nem követel: kínál.

Ami csíknak látszik, nem csík – a vékony bronzlemez aligha állná az évek és az időjárás próbáját. Oszlop – mint fentebb mondtam –, melynek hátsó falába mélyedéseket fúrtak, hogy jobban kösse a ragasztóanyag. S ami nyomot így is „ráenged” az idő, az nem ellene, hanem érte hat majd.

„Rokonok”


Mint az emlékmű kitalálói koncepciójukban kifejtik – s mint arra az Európát járt szemlélő is ráismer –, ez a nem narratív, a befogadói fantáziának és aktivitásnak tág teret adó elképzelés, melyet a szakemberek egy bizonyos James E. Young nyomán ellenemlékműnek neveznek, nem a hősi múltat tárják nagyszabású, sokszor már a méreteivel is lenyűgöző szobrok formájában a szemlélő elé, hanem épp ellenkezőleg: a negatív múltat, valaminek a hiányát és egyben szükségességét. Az immár Magyarországon is előforduló „botlatókövek”, Gunter Demnig találmánya, a járdába belesimulva, de onnan mégis „kiragyogva” késztetik megtorpanásra a járókelőt. És több láthatatlan emlékmű is készült, ezekről itt olvashatnak.

Kutatás

A magyarországi emlékezetpolitikát – szándéka szerint legalábbis – uralni és irányítani igyekszik a kormányzat és az uralkodó párt. Ennek jele a Holokauszt emlékév megannyi projektje, köztük a Szabadság téri szobor is. S hogy kézben tartani mégsem sikerül, az mutatja, hogy azt az emlékművet felavatni sem lehetett, s hogy az ötletet, a tárgyalás, egyeztetés nélküli erőszakos kivitelezést kísérő tiltakozáshullám egy valódi emlékhelyet hozott létre az állami emlékmű előtt, s egy folyamatos beszélgetés-sorozatot indukált, amelyben a valódi emlékezők valódi emlékezetpolitikája valósult meg.

A Trefort-kertben létesült emlékhely egyebek mellett komoly – és máig tartó – kutatás eredménye. A bronzcsíkon szereplő 198 áldozat földerítése, a második világháborúban meghalt egyetemi polgárok kilétének kikutatása számos egyetemi hallgató munkája, s a munka jelenleg is tart, a csíkon sok név elfér még.

Az emlékmű létrehozását koordináló bizottság – élén György Péter professzorral – ezt a kutatást finanszírozta abból a hatmillió forintból, amelyet az állami alapból nyertek el pályázaton. Itt kell megjegyezni, hogy az ebből az alapból elnyert pályázati pénzeket az elosztás-felhasználás módját és célkitűzéseit, valamint személyi vonatkozásait tekintve sokan visszaadták, s akadtak jó néhányan, akik a Trefort-kerti emlékmű létrejöttében is ennek az állami pénznek a jelenlétét nehezményezik.

Lehet ezt a szigorúan elvi álláspontot követni. És lehet hangsúlyozni, hogy az a fontosabb, hogy néhány egyetemi hallgató legalább csekély juttatást kapott azért a hatalmas munkáért, amely a 198 név földerítése mögött áll. És lehet ragaszkodni ahhoz, hogy maga az emlékmű „tiszta”, egyetemi pénzből létesült, hogy a tervezők-létrehozók, valamint az avatáson közreműködők közül senki semmilyen honoráriumra nem tartott igényt. Pénzt csak azért fizettek, amiben anyag, fizikai termék volt.

A kutatás fontos mellékterméke a honlap, amely minden tartalmi és technikai információt tartalmaz, és föllelhetők a pályázatok, a koncepciók, valamint az avatás előtt rendezett kétnapos konferencia is, melynek anyaga kötetben is napvilágot lát majd. Ez utóbbi programjában az emlékmű témájának szűkebb és tágabb kontextusában, valamint az egyetemhez köthető eseményekről hangzottak el előadások, többek közt Komoróczy Géza, Bán Zsófia, Herczog Noémi, Darida Veronika, Vári György beszéltek egyetemi, színházi, irodalmi vonatkozásokról. „Egyetemi közösség, trauma és emlékezet” címmel kerekasztal-beszélgetés is volt.

Avatás

Igazi színházi esemény volt – legalábbis a beszédek után. Bár ha a legelső beszédet nézem, az is színház volt a maga módján: Molnár Piroska megrendítően olvasta föl Darvasi László szövegét. Üdvözölte, akiket illett, kivált „talán legfontosabb közönségünket, az okostelefonos, külföld felé nézelődő, minden eddigi generációnál érzékenyebb és kiszolgáltatottabb egyetemi ifjúságot, meg persze az idetévedteket”. Majd közvetlenül az emlékműhöz beszélt: „Emlékmű, mint tudod, ebben az országban meglehetősen hányatott sorsa van a hozzád hasonlóknak. Benneteket rendszeresen megcsúfítanak, ledöntenek, földarabolnak, meggyaláznak. Eltüntetnek. Hányszor nem értik, nem fogják föl, hogy mit akar egy emlékmű. Hányszor előfordul, hogy torzszülöttként hozzák a világra, és aztán egészségeseknek járó hősszerepet osztanak rá, járni és beszélni tanítják, összemlékezeti képviseletet varrnak a nyakába, pedig szegény, a kerekes székbe se fér bele. Emlékműveink sokszor csúnyák. Ódivatúak. Vagy buták, korlátoltak, szellemtelenek. Rosszhiszeműek. Mit ne mondjak, mismásolnak. Hazudnak. Sétáltam minap a pompás Szabadság téren...”


Kitért arra is, hogy emlékezni sosem volt egyszerű és ma sem az Magyarországon. „A nemzeti emlékezetnek te még mindig nagyon rágós falat vagy. Hamuban sült pogácsával a szájban énekelni a Himnuszt enyhén szólva fals helyzet. Le kell nyelni a hamusüteményt, mert nincs hová kiköpni, le kell nyelni, meg kell emészteni. Nemzedékek nőttek föl úgy, hogy nem tanították meg őket az emlékezés hétköznapi kultúrájára, arra, hogy a közös időnkkel való foglalkozásnak a tortúrája megfontolt szavakkal, összetett beszéddel és beszélgetéssel, erős árnyalásokat is elbíró vitákkal kezdődik. Olyan vitákról van szó, ahol a másik – tegyem hozzá, a másság – iránti kíváncsiság mindig alapvetés marad. Konzultálni nem egyenrangúak szoktak.” S hogy mi a dolga az emlékműnek, illetve mi a dolgunk vele: „A jó emlékmű mozgásban tartja az emlékezést. Nem merevíti el, nem önti nyakon a pátosz ragacsos levével, hanem az életben jár velünk. Mondom, jár. Jusson eszünkbe Kertész Imre vagy akár Szép Ernő emberszagának alapgondolata, hogy tudniillik a botrány nem váratlanul, mintegy a semmiből csap le az emberre, hanem lépésről lépésre történik, s egy kicsiny, semmise lépés, egy kis alku, egy kis meghunyászkodás, egy kis önzés, egy csipetnyi nemtörődömség után jön a következő, és a szörnyű dramaturgiai ravaszság az, bárhogyan is tekergesse az ember a nyakát, bárhogyan magyarázkodjon, bárhogyan mentegetőzzön, hogy már az első lépésben ígéri magát az egész út.

S ha lépésről lépésre számoltatott föl a sors, akkor Te most lépésről lépésre foglalod vissza. Van egy ilyen lehetőség. Opció arra, hogy az emlékezés közösséget teremtsen. Te most járni tanítasz bennünket. A minisztert, az egyetem oktatóját, a diákot. És egyébként bárkit. Ne legyenek illúzióid, hogy ez könnyű lesz. De azért szervusz. Legyél tehát fölavatva, járj, beszéltess, jössz velünk, megyünk melletted.” Molnár Piroska előadásában közvetlen, mondhatni, hétköznapi beszéd volt ez, mindenkihez, külön-külön és együtt, átitatva Molnár Piroska hatalmas művészi és emberi hitelességével, integritásával.

Aztán jött Balog Zoltán miniszter – és egész jó beszédet mondott. Ha ő írta, hát sokat dolgozott vele, ha nem ő, akkor is. Nem volt szó a nagyszerű kormányzat fényezéséről, sem az állami emlékezés-előírások mutatóujjas fensőbbségéről – konkrét neveket említett a csíkról, történetükkel együtt sorolta-méltatta az áldozatokat.

Polgárdi Ákos felvételei. Forrás:  http://emlekhely.btk.elte.hu/
Polgárdi Ákos felvételei. Forrás: http://emlekhely.btk.elte.hu/

Végül a kar dékánja, Dezső Tamás beszélt. És beszédének volt egy igazán súlyos, döntő momentuma: „mi, a dékán” bocsánatot kért és fejet hajtott az ismert és egyelőre ismeretlen áldozatok emléke előtt az egyetem bölcsészkara (és az akkoriban vele együtt létező természettudományi kar) nevében. Bocsánatot azért, mert az egyetem akkor, amikor a gyilkos törvények cikáztak, nem védte meg saját polgárait.

A beszédek után következett a színházi rész; Bagossy László rendező találta ki, miként létesít közvetlen, egyéni és intim kapcsolatot az avatáson részt vevő közönség a felavatott emlékművel. Felsorakoztunk, és egyesével, egymás mögött elsétáltunk a csík mellett, és hangosan – a rendezői instrukció szerint kifejezetten fennhangon – olvastuk a neveket. Megrendítő, egyszerre teátrális és személyes élmény volt hallani, amint az általunk kimondott név még háromszor-négyszer visszhangzik a levegőben, mielőtt elenyészik az olvasás alapzajában. De minden nevet visszahallottunk néhányszor, sőt: a hallótávolságon belül egyszerre négy-öt név is ott lebegett közöttünk.

Ott sétált és olvasott az egyik építész, Roth János is, aki csak egyetlen nevet olvasott némán: az édesapjáét. S a külföldön élő Judy Young az alábbi kommentárt fűzte egy, még az avatás előtt megjelent hírhez: „Sajnálom, hogy az emlékmű felavatását november 14-én elmulasztom. Kérem Budapesten élő ismerőseimet, ha tudtok, menjetek el; talán megtaláljatok apám nevét: Dr. Balázs György (szül. 1914). Ha igen, akkor legyetek szíves nekem lefényképezni azt. Köszönöm, Judy (szül. Balázs Judit).”

Megtaláltuk a nevét. Ahogy sok más nevet is olvastunk, amelyet csak ez a csík őriz – és az emlékezet. Így lett emlékhelye sok áldozatnak – hogy mennyi a doktor közöttük, és mennyi a negyven év alatti, istenem –, akiknek a nevét sem sírkő, sem más emlékhely nem őrzi.

Lett egy hely. Nem tolakszik – lehet továbbra is átfutni a Trefort-kerten, oda sem pillantva a decens kis csíkra; de lehet – ahogy történt – kis mécsest, kavicsot, egy szál virágot tenni a földre, a név alá. Zsidók – a legtöbben ebbe haltak bele –, aztán katonák és civilek: egyetemi polgárok mind, tanárok, diákok, alkalmazottak. Magyarok.
Szerző: Csáki Judit