Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

„NE HAGYJA MAGÁT ELLUSTULNI AZ EMBER”

Beszélgetés Nagy Péterrel
2014. nov. 17.
Schumann, Tihanyi László és Britten kompozíciói hangzanak el november 26-án a Zeneakadémián a világhírű örmény származású, amerikai brácsaművész, Kim Kashkashian és zongorista partnere, Nagy Péter előadásában. A koncertről, kortárs zenéről, tanításról és a kamarazenéhez fűződő viszonyáról is kérdeztük a zongoraművészt. TÓTH ENDRE INTERJÚJA.
R: Nem először játszol együtt Kim Kashkashiannal. Mikor találkoztatok először, és hogyan alakult a közös munka?
Nagy Péter: Nagyon régóta ismerjük egymást: amikor Bloomingtonban tanultam, akkor ő már ott tanított, többek között engem is kamarazenére. Érdekes, hogy amikor hozzá jártam, nagyon nem szerettem, ahogyan tanított. Számomra idegen volt az ő módszere. Meséket, színeket társított a zenéhez, én viszont a hangokkal való küzdelemhez voltam szokva Kurtág György és Rados Ferenc tanítása révén, és ki is mutattam, hogy mennyire nem fűlik a fogam az óráihoz.
A kilencvenes években szinte állandó zongorista partnere, Robert Levin volt, aki akkor tanított Freiburgban, amikor Kashkashian Berlinben, viszont amikor Levin visszautazott az Egyesült Államokba, Leonidas Kavakos, akivel akkor már többször is játszottam együtt, ajánlott engem Kimnek. Egy sokadik koncertünk után mondtam csak meg neki, hogy mennyire nem szerettem hozzá járni, de nem haragudott meg, elfogadta. Az emberi és tanári nagyságát is mutatja, hogy bár nagyon kellemetlenül viselkedtem vele a bloomingtoni időszakban, ez nem akadályozta őt abban, hogy engem keressen meg. 
Változó intenzitással dolgozunk együtt azóta is, az európai koncertek nagy részét én játszom vele. Márciusban lesz három hangversenyünk az Egyesült Államokban – a washingtoni Library of Congressben, a philadelphiai Chamber Music Society-ben és New York-ban, a Morgan Library-ben –, ahol Tihanyi László műve is elhangzik majd. 
Nagy Péter
Nagy Péter
R: Az említett Tihanyi-mű a Nyolc invokáció a Hold fázisaihoz, amelyet a szerző nektek ajánlott. Mit tudhatunk a keletkezéséről?
NP: Nagyjából tizenöt évvel ezelőtt kérdezte tőlem Kim, hogy ismerem-e a Schattenspiel című darab szerzőjét, mert hallotta a darabot Berlinben, és nagyon tetszett neki. Én közvetítettem közte és Tihanyi között, és így született meg előbb 2009-ben a brácsára és zenekarra írott op. 49-es Passacaglie, majd két évre rá a kettőnk számára írott Nyolc invokáció a Hold fázisaihoz
R: A premier most lesz Firenzében, majd utána játsszátok a budapesti zeneakadémiai koncerten. Hogyhogy három évet kellett várni a bemutatóra?
NP: Tény, hogy elhúzódott, nem is rajtam múlt elsősorban, hiszen egy világhírű, rengeteget koncertező brácsaművésznek nem könnyű beiktatni egy új mű megtanulását. Ráadásul, úgy gondolom, nem árulok el titkot, ha elmondom, hogy nagyon-nagyon nehéz, közel félórás darabról van szó.
R: Hogyan jeleníti meg a komponista a csillagászati-lélektani folyamatokat?
NP: Már maga a leírt anyag igen nehéz, de a szerző hangsúlyozta, hogy ennek a műnek rendkívül komplex pszichikai-lélektani hatásai is vannak. A hold változásait írja le, és az egyes fázisokhoz különböző karakterű tételeket társít a szerző. Például a Telihold aktív, az Újhold passzív, a Domború Hold dezintegrált, a Dagadó Hold integrált. 
Az előző napi próbán számunkra inkább hangszertechnikai dolgokat magyarázott, motivikus kapcsolatok logikáját, egyensúlyokat. Bizonyos kérdéseket még most beszéltünk meg, mert a brácsa sajátosságai miatt új megoldásokat kellett kitalálni, hiszen Tihanyi László is most hallotta először a művet. Volt néhány rész, ami őt is meglepte, hogy hogyan szól. 
R: Hogyan hallgassa majd a művet a közönség, mire figyeljenek?
NP: Gesztusokat, természeti víziókat kellene látniuk, és nem a nehéz futamokat meg a bonyolult textúrát. Szóval abban reménykedem, hogy addigra már flott és összecsiszolt lesz az előadás, és nem azt fogja érzékelni a közönség, hogy mennyi munkával járt megtanulni a művet.  
R: Hogyan alakult ki a zeneakadémiai koncert keretes, szimmetrikus szerkezetű műsora? (Két Schumann-mű fog közre egy Brittent és egy Tihanyit.)
NP: Ezeket a darabokat már többször is játszottuk, szóval részben praktikus is volt a választás, hogy a legtöbb időnket a Tihanyi-darabra fordíthassuk, hiszen nehéz egyeztetnünk a próbákat. Valamint Schumann közel áll gesztusaiban, zenei világában Tihanyihoz, számomra legalábbis rokonságot mutat a két szerző fantáziája. 

R: Benjamin Britten híres Lachrymae című művének egy Dowland-dal szolgáltatja az alapját. Hogyan dolgozza fel a brit komponista az If my complaints could passions move-ot?
NP: Eredetileg zenekari darabról van szó. Különböző színeket használ, van benne valamiféle fanyar kitekertség, majd a végén visszatér a Dowland-dallam. 
Kim Kashkashian
Kim Kashkashian
R: A brácsa-zongora irodalom talán kevésbé ismert a koncertlátogatók körében. Ráadásul az elhangzó Schumann-darabok sem brácsára íródtak eredetileg. Mi a különlegessége ennek a repertoárnak?  
NP: Nagyon szűk a repertoár, állandóan keresni kell. Játszottuk már a Bartók I. rapszódiát, most tervezzük a másodiknak az átiratát, Schubert- és Fauré-dalokat is játszik Kim, de Schumann d-moll hegedű-zongoraszonátáját is játszottuk már együtt, amelynek a fekvése szerintem kifejezetten brácsaszerű. Mélyebb, sötétebb a tónusa a darabnak, ami nagyon illik a brácsához. Az átiratoknál képes a hangszer az adott darab újabb színeit megmutatni, még akkor is, ha nem annyira hangzik virtuózan, mint hegedűn. Eredetileg brácsára írott darab nagyon kevés van, Brahms op. 120-as szonátáit mondjuk brácsán is ugyanolyan joggal lehet játszani, mint klarinéton, de a klasszikus repertoár nagyon szűk. 
R: A koncertezés mellett a Zeneakadémia doktori iskolájának billentyűs programját vezeted, továbbá a Stuttgarti Zeneművészeti Főiskolán is oktatsz. A tanításban is nagy hangsúlyt fektetsz a kortárs zenére?
NP: Persze, mindenütt. A doktori iskolában már komoly művészekkel van dolgom, ott különböző projekteket csinálunk, ami nem feltétlenül kapcsolódik a kortárs zenéhez, de úgy kell kialakítani a programot, hogy nemcsak zongoristák járnak a doktorkollégiumba, hanem csembalista, orgonista és cimbalmos hallgató is. Tavaly Bach Wohltemperiertes Klavierját veséztük ki, amit lehet csembalón vagy akár orgonán is játszani, most pedig Mozart és Haydn a téma.
Stuttgart egészen más, mivel egy nemzetközi osztályom van különböző kulturális háttérrel érkező növendékekkel, szóval ott fel kell építeni a repertoárt, amit próbálok minél szélesebbre tágítani. De mindenki egyéniség, más-más tudásanyaggal, és egyénre kell szabni az anyagot. Nem lehet mindenkinek rögtön Kurtág Játékokat adni, előtte kell Bartókot is tanítani. 
R: És a német kortárs zenét mennyire játsszák?
NP: Nem igazán, és annyira én sem ismerem. Most próbálok ismerkedni Rihm és Lachenmann művészetével, itthon őket sem nagyon játsszák. Az, hogy a stuttgarti növendékek ilyeneket nem játszanak, lehet, hogy az én hibám is.
R: Akárcsak Kim Kashkashian életében, úgy a tiedben is fontos szerepet tölt be a kortárs zene és a kamarazenélés is, pláne a kettő együttes kombinációja. Hogyan jutottál el a kortárs kamarazenéhez? 
NP: Nem gondolnám, hogy olyan sok kortársat játszom, leginkább Jeneyt, Ligetit, most pedig Tihanyit. De az ember játssza a darabokat, amiket írnak, szerintem ez természetes. Úgy vélem, egyre jobb helyzetben van a kortárs zene, az előadók is gyakran tűznek műsorra kortárs műveket, a közönség is egyre több kortárs estre megy el, szóval nem érzem, hogy még mindig olyan különleges szemmel néznének a mai zenékre, mint esetleg régebben. 
A kamarazenében általánosságban meg elévülhetetlen érdemei vannak Kurtág György és Mihály András óráinak. Amikor én jártam Mihályhoz, akkor Schiff András, Berkes Kálmán és a Takács Kvartett is nála tanult. Nagyon komoly egyéniség volt, igazán nagy hatással volt rám. A Weiner-iskola képviselője volt, rendkívül anyaföld-szerűen tanított. Erős víziói voltak a darabról, nem volt nála az a hihetetlen hangonkénti munka, ami Kurtágnál. Inkább felszabadító, érzelemmel dúsított és kifejezetten beszédes zenei megnyilvánulásai voltak. A két tanár valahogy nagyon jól kiegészítette egymást. 
R: Hogy érzed, mit használsz fel tanárként abból, amit tőlük kaptál?
NP: Egy tanár hozzáállása, egyénisége nyomot hagy a növendékben. Aztán az ember sokat tanul, fejlődik, elolvassa az újabb traktátusokat, és rájön, hogy nem úgy kellene frazeálni, ahogy eddig, vagy nem úgy kell egy díszítést játszani, ahogyan tanulta, de a mód, ahogyan foglalkoznak vele, mély benyomást ad. Remélem, én is változom, mert szerintem az a nagyszerű tanár, aki képes a változásra, folyamatosan képzi önmagát. Nyilván a növendékein keresztül is érzi a tanár, hogy változnak a dolgok, és az a legfontosabb, hogy ne hagyja magát ellustulni az ember. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek