Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ILLÚZIÓ A SZERELEM

Káprázatos holdvilág
2014. nov. 13.
Woody Allen ismét jó formában. A Káprázatos holdvilág old school vígjáték, pontosabban nosztalgikus húrokat pengető romcom a mester kedvenc témáival. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Woody Allen feje felett szokás megkongatni a vészharangot, ha szakmai téren éppen gyengélkedik (értsd: készít pár közepes mozit egymás után), amire aztán ő mindig könnyedén rácáfol egy újabb sikeres alkotással. A legfrissebb film, a Káprázatos holdvilág is nyomós ellenérv a kétkedőknek: ha nem is fajsúlyos, viszont roppant szórakoztató darab a pályán, igazi, búfelejtő nyalánkság jó színészekkel, pergő párbeszédekkel, jó zenékkel, My Fair Lady hommage-zsal és gyönyörű helyszínekkel. Újat annak, aki jól ismeri Allen munkásságát, semmiképpen nem fog mondani, viszont a leckét olyan laza eleganciával mondja fel, hogy igazi öröm nézni.
Annak sincs különösebb dramaturgiai indoka, hogy ismét a mester egyik rajongott korszakában, a dzsesszkorszakban, vagyis a 20-as években járunk – a Káprázatos holdvilág tényleg olyan, mintha Allen a kedvenc kajáját rendelte volna meg az étteremben: ehetne mást is, de minek, ha a dzsesszt szereti,  a bűvészeket, az eső áztatta szerelmi jelenteket, meg a nihilista világszemléletet ütköztetni a természetfeletti maszlagokkal. 
Emma Stone, Colin Firth
Emma Stone, Colin Firth
A történet tehát Berlinben kezdődik a 20-as évek végén: itt lép fel Stanley Crawford (Colin Firth) világhírű bűvész Wei Ling-soo művésznéven (természetesen kínainak maszkírozva), kinek egyik specialitása, hogy képes a színpadról eltűntetni egy elefántot is. (Ez volna az első hommage: a valóságban tényleg létezett egy Chung Ling-soo néven fellépő amerikai bűvész, vagyis William Ellsworth Robinson, akinek a fénykora az 1800-as évek végére, 1900-as éveke elejére esett, és filmbeli kollégájához hasonlóan esküdt ellensége volt a médiumoknak és mindenféle ezoterikus tannak). Szóval, a mi filmbeli illuzionistánkhoz egy barátja, a szintén bűvész Howard (Simon McBurney) érkezik látogatóba, hogy magával csábítsa Dél-Franciaországba, mondván, kezdi idegesíteni, hogy nem tudja lebukatni a fiatal amerikai médiumot, Sophie Bakert (Emma Stone), aki az ujja köré csavart már az egész Riviérát, élén egy gazdag pittsburghi családdal, amelynek épp készül kicsalni a pénzét. Egyszóval: szakmai segítség kell – ha még Stanley sem látja, hogy a lány hogyan trükközik, nincs mese, tényleg médium. 
Az alaphelyzet tökéletes apropó Allennek arra, hogy a nihilista, cinikus, a világegyetem közömbösségét hirdető, földhöz ragadt nézeteinek ismét hangot adjon, pontosabban ütköztesse azokat a misztikus tanokkal. Természetesen Colin Firth és Emma Stone csap össze egymással, ráadásul micsoda dialógusokban! Firth gyönyörű pikírt, választékos körmondatokban támad, Stone bájosan hozza az ártatlan naivát, aki kettőig sem tud számolni, viszont napi kapcsolatban áll a szellemvilággal, tudja, mi az ektoplazma és érzi a vibrációt. Nagyon jól állnak egymásnak, hihetetlen ritmusérzékkel játszanak, tehetséges színészpárosuk simán elviszi a vállán a filmet. 
Emma Stone
Emma Stone. Fotók: PORT.hu
Amolyan fordított Pygmalion-történet egyébként az övék (a film záró szcénája egyértelmű utalás a My Fait Lady befejezésére, ahogy Firth karaktere is Higgins professzor reinkarnációjának tekinthető): a bájos médium egyre meggyőzőbb bizonyítékokkal áll elő, és kezdi fokozatosan megingatni az eddig szilárd világszemlélettel bíró Firth-öt a saját eszmerendszerében. Vagy mégsem? Egyáltalán mi lehet/létezhet-e az igazi varázslat egy racionalista nézeteket valló bűvész életében? Ki gyakorol komolyabb befolyást a másikra? 
A műfajból adódóan a végkifejletet nem nehéz kitalálni, de még úgy is, hogy szinte végig sejtjük/tudjuk, mire megy ki a játék, vagyis a nemek harca típusú vígjátékok jól bejáratott formuláját látjuk, Woody Allen a színészeivel és Darius Khondji operatőr segédletével egy kompakt, komfortos, elbűvölősen nosztalgikus világot képes teremteni, ahová nézőként jó kiruccanni másfél óra erejéig. És végre azt sem érezzük, ami Allen európai filmjei kapcsán kritikaként sokszor megfogalmazódik, a képeslap jelleget. A helyszínek nem elkoptatottak, de mégis jellegzetesek: a tenger hullámzik, a nap vakít, tombol a nyár a vásznon, ahogy tombolnak a hormonok is. 
Allen nem a Káprázatos holdvilággal fogja újradefiniálni az életművét, de ismét rendezett egy kedves, szerethető mozit, olyan kis édes semmiséget, amitől, amíg nézzük, jó kedvünk támad. Ilyen a közönségbarát film a mester meglátása szerint. Nem éppen mai iskola, de saját keretei között professzionális szórakoztatás.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek