Jean-Efflam Bavouzet és Szokolay Balázs kétzongorás estje
2014.11.12.

A Zeneakadémia Koncertközpont összehozta egymással Jean-Efflam Bavouzet-t és Szokolay Balázst, akik Rácz Zoltán és Holló Aurél – időleges – társaságában november 5-én kétzongorás hangversenyt adtak a Zeneakadémián. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

A program első része átiratokból – Bartók és Debussy műveiből – állt a második felét pedig Bartók kétzongorás–ütőhangszeres Szonátája alkotta. Bavouzet meglehetősen aktív részese a francia és nemzetközi kortárs zenei szcénának, egyik specialitása a 20. századi francia zongorarepertoár, s hosszabb ideje ápol magyarországi kapcsolatokat. Ilyen módon az első félidő műsora – Bartók Két képe Kocsis Zoltán átiratában, Debussy Nocturnes című ciklusa részben Ravel, részben Kocsis átiratában, továbbá Debussy Jeux-jének saját maga által készített átirata – a közvetlen lenyomata Bavouzet zenei portréjának, pontosabban e portré jelentékeny részének. Arról is szól a fáma, hogy Bavouzet és Kocsis egyes esetekben éppen egymást cukkolták – bocsánat, inspirálták – nehezebbnél nehezebb átiratokkal, amiről óhatatlanul eszünkbe jut, hogy milyen kár, hogy nem volt lehetőség egy Bavouzet–Kocsis (a sorrend alfabetikus) koncert megvalósítására. Míg ez az ábránd természetesen jogos, hadd szögezzem le nyomatékosan, hogy Szokolay Balázs teljesítménye minden volt, csak valami másnak a pótléka nem, s a továbbiakban nem foglalkozunk meg nem valósult lehetőségek (vagy lehetetlenségek) fölötti kesergéssel, hanem csakis a létező jónak való örvendezéssel.

Jean-Efflam Bavouzet
Jean-Efflam Bavouzet
Már csak azért is, mert ebben a revelatív, s hogy úgy mondjam, élettől duzzadó hangversenyben az volt a legmeglepőbb, hogy a két zongorista – bár jó ideje ismerik egymást – még sohasem találkozott a koncertpódiumon. Ugyanis már a Két kép első ütemei alatt elfogta a hallgatót az a különös érzés, mintha a hallottakat egyetlen agy kontrollálná, s ez az érzés azután egy pillanatra sem távozott tőle. Emellett a Virágzás orgiasztikus színgazdagságát a zongora-átiratra is át tudták vinni, és szinte láthatóvá tudták tenni a zenébe rejtett beszédszerű gesztusokat. A falu táncában pedig a sodró lendület, a ritmus eksztatikus ereje összekapcsolódott a kép üdeségével és humorával, s ami a leglényegesebb, az idő tökéletesen hajlékony kezelésével is. Megfigyelhettük továbbá, hogy a két, külön-külön is jelentékeny súllyal, zenei jelenléttel bíró művész más-más módon „izmos”: Bavouzet némileg karcsúbban, rajzosabb vonalakkal zongorázik, míg Szokolay valamivel tömbszerűbben; ám a különbség éppen csak annyi, hogy jólesőn regisztráljuk: a két előadó két külön egyéniség, nem pusztán egymás tükörképe.

A Noktürnökben azután tovább árnyalták előadói portréjukat: a Felhőket végtelen érzékenységgel szólaltatták meg; az Ünnepekben a súlytalan száguldás a megvalósítás olyasféle könnyedségével társult, amely arról tanúskodott: előadásuk teljesen függetleníti magát az anyag legyőzésének nyűgétől. Az anyaggal már rég megbirkóztak, amikor kivonultak a pódiumra. Hatalmas kontrasztot jelentett mindezek után a Szirének lágysága, s miközben ismét megbizonyosodhattunk kettejük tökéletes időbeli és zenei szinkronitásáról, mindent el tudtak mondani a tétel lágyságában is nyugtalanító, balsejtelmekkel teli jellegéről.

A Jeux jóval idegesebb, „modernebb” karaktere természetesen ugyancsak félreismerhetetlennek bizonyult Bavouzet és Szokolay tolmácsolásában. A teniszjáték egyik alapfogalma, az „adogatás” testesült meg a „kétkórusos” felelgetős játékokban, s a helyenként Bartókot idéző disszonanciák sora, a mű egész zaklatott természete egy messzemenően fegyelmezett és kontrollált előadás keretében manifesztálódott.

Szokolay Balázs
Szokolay Balázs
Mindezek után számítottunk arra, ami valóban be is következett: hogy tudniillik a „művek műve”, a Bartók-szonáta lesz majd a hangverseny fénypontja. Ennek az interpretációnak a két legfeltűnőbb erényét egyfelől a részletek hallatlan élettelisége, a zenei történések által keltett szakadatlan izgalom jelentett, másfelől viszont egy számomra eléggé meglepő, és más előadásokból nem ismert élmény: az, hogy milyen gördülékeny-folyamatos ez a zene, hogy olyan természetes – hogy is mondjam? – derűvel halad előre, mint egy barokk szvit, miközben az égvilágon semmi köze nincs az egy-két évtizeddel korábban oly közkeletű neoklasszikus divathoz. Ez a folyamatosság jellemezte az ugyancsak életteli, menős tempóban előadott lassú tételt is, és felfigyelhettünk arra is, hogy a pódiumon immár négy előadó játszik olyan tökéletes szinkronban és összehangoltsággal, ami vonósnégyesek esetében állítólag csak évtizedes közös munka után születhet meg. A zárótétel spontán benyomást keltő élettelisége abban nyilvánult meg a legjobban, hogy milyen tökéletesen funkcionált ráadásszámként is. Miután megbeszéltem a dolgot a mellettem ülő zeneszerzés-professzorral, arra az eredményre jutottunk, hogy az a Bartók-szonáta két okból volt annyira más. Egyrészt, mert nemigen szoktuk a zongoristákkal ilyen tökéletesen azonos súlyú ütősök közreműködésével hallani, másrészt, mert mind a négyükre igaz, amit korábban írtam a technikai korlátok nem létezéséről.

A koncert után hazamentem és megkerestem Bavouzet két újkeletű Haydn-szonáta-felvételét a YouTube-on, ha már az ismertető szerint „a kritika” „egekig magasztalta” őket. Nos, mindenkit buzdítok arra, hogy kövesse példámat. Azok után a szonáták után az ember igazán semmin sem csodálkozik.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Zeneakadémia,  Időpont:  2014.11.05.