Elismerem, ez így kissé szenzációhajhász felütés, és a Fekete Veronika operaénekesnő (fél) életéről szóló olvasmánynak tán nem is ez a legfontosabb mondanivalója. Hanem inkább az, hogy valószínűleg nincs olyan szörnyű helyzet az életben, amiből ne lehetne felállni, ahonnan ne lehetne újrakezdeni és egy teljesen új életet felépíteni, és ezt itt értsük szó szerint: az ünnepelt sztárból is lehet portás, de még kocsmáros, sőt akár rocknagyi is. És ha valaki már teljesen elveszítette volna a fonalat, nyugodtan vegye kézbe a kötetet, ott minden kérdésére megtalálja a választ.

Érdemes szólni a műfajról és a misszióról is: Várkonyi Judit a hazai operaszínpad nagyjait (korábban Palánkay Klárát és Lukács Ervint) szólítja meg, faggatja kitartóan, nekik állít emléket portréköteteiben. Lehet, hogy szűk közönségnek szólnak ezek a könyvek, de vitán felül adósságot törlesztenek és emlékezve emlékeztetnek. A Veronika fél élete egyes szám első személyben íródott, töredezett memoár, időben, térben és tematikában egyformán sokfelé csapongó, rendhagyó (ön)életrajz, mely az éveken keresztül rögzített interjúkból állt össze. A szerző, és nyilván beszélgetőtársa sem hisz abban, hogy egy élet egyik pontból a másikba tartó folyamatos utazásként elbeszélhető lenne. És miközben a vállalás fontosságát elvitathatatlannak gondolom, muszáj megjegyeznem, hogy egy jó szerkesztő csodát tett volna az anyaggal: a témák olykor aránytalan tálalása mellett néha túlságosan elhajolni látszik a könyv a lányregényes-nőimagazinos hangvétel felé, ami ha nem is feltétlenül árt, mindenesetre biztosan nem használ a témának.

Mert Fekete Veronika élettörténete szikárabban megfogalmazva is megállná a helyét, elsősorban azért, mert azt tudatosítja olvasójában, hogy ez a sok rettenetes és csodálatos esemény, amin a főhős keresztülment, bármikor bármelyikünkkel megtörténhet. A történet egy lányról szól, aki érettségi után az „operaénekes leszek, és statisztálni szeretnék” mondattal köszönt be a Margitszigeten játszó Operaház képviselőjéhez. És aztán valahogy úgy történik minden, mint a mesében: az önértékelési zavarokkal küzdő, külsejével jó ideig elégedetlen, ám rendkívüli hangi adottságokkal rendelkező lány, majd fiatal nő előtt sorra megnyílnak az ajtók, még a veronai Aréna húszezres nézőtere előtt is fellép. Illetve majdnem.

És ez a folyton ott lebegő „majdnem” teszi a valószínűtlen fordulatokkal operáló kalandregényekkel vetekedő elbeszéléssé a kötetet; zárszavában a szerző be is vallja, hogy a Fekete Veronika életét meghatározó sok fent és még több lent szeszélyes váltakozása indította a könyv megírására. Pedig itt tényleg nem akárkiről beszélünk: a neves olasz karmester, Rico Saccani szerint a világ első három Turandotja között volt Fekete Veronika, és nem a harmadik helyen. Nem az iskolában, hanem a színpadon tanulta meg, mit csinál egy operaénekes, és persze nem a sztárallűrökre gondolunk itt, hanem arra a rögös útra, amíg a mezei kórustagból díva lett. 

Vagyis hát épp az nem lett: a díva és a primadonna kifejezések ellen következetesen tiltakozik az interjúalany, s nincs okunk kételkedni abban, hogy igazat mond. A könyv egyik kulcsa a szöveget végigkísérő lefegyverző, bizonyos pontjain egyenesen zavarba ejtő őszinteség. Aki eddig azt gondolta, hogy a tömegek által rajongott operaénekesek unikális csodalények, a hétköznapi gondoktól mentes teremtmények, az nyugodtan felejtse el ezt a butaságot. Fekete Veronika hosszan beszél magánéleti hullámvölgyeiről: siketnéma fiáról, a pénztelenségről, az egész történetben nagyon fontos és nem ritkán nagyon rémes pasikról, az énekes kiszolgáltatottságáról rendezőnek, menedzsernek és persze a mindig felbukkanó jóakaróknak. 

Meg arról, hogy amit ő tud és amit átadott a színpadon, az valójában a számára természetes, és épp emiatt sokszor nem is értette, hogy másokra miért gyakorolt kivételes hatást. Fekete Veronika szavai alapján operaénekesnek lenni inkább praktikus, semmint éteri és emelkedett dolog. „A hangszálaim működnek, születésem pillanata óta megvan bennük a képesség, ezt adták a szüleim, a gének és a Jóisten, a zeneszerző megírja a darabot, a korrepetitor megtanítja, a rendező megmondja, mit kell csinálnom, a fodrász megfésül, az öltöztető rám adja a ruhát, beraknak egy díszletbe, a karmester int, a hangom szól.” (22.o.) Aha, szóval ennyi az egész. 

Fontosak azok a pillanatok a könyvben, amikor ez a rendkívül impulzív, gyakorlatias, az életet mindig a legmagasabb hőfokon élő, ám szerény önmenedzselési képességgel megvert vagy megáldott asszony a színpadi szerepei és a magánélete váratlan kölcsönhatásairól beszél, mint például amikor a fia halálos betegen feküdt a kórházban, ő pedig a hóhér előtt térdelve Szilágyi Erzsébetként könyörgött Hunyadi László életéért. Furcsa energiaáramlásokról is szól, de nem misztifikálva, inkább tárgyilagosan beszámolva a színpadi partnerek közé lesújtó villámokról meg persze a legrosszabb pillanatokban érkező nagy röhögésekről is. Mert a humor is fontos összetevő: zabolázatlan és frivol, de ezt az egészet valószínűleg csak így lehet túlélni. 

„Nem értem, miért hiszik, hogy óriási lelkierő és elfogadás kell ahhoz, hogy beüljek dolgozni az Operaház portájára… Nem ahhoz kell az elfogadás, hogy a portán üljek, hanem ahhoz, hogy ne legyek a színpadon.” (57.o.) És persze jönnek pofonok olyanoktól és olyan helyről is, ahonnan aztán végképp nem várná az ember. Néhány lap alji jegyzet itt is akad a klasszikus témához, hogy miért emlegetik az Andrássy úti épületet Viperaházként. Bár elvileg ott a veszély, hogy belecsúszunk egy elnyúló panaszáriába, a két szerző szerencsés egymásra találása kiküszöböli ezt. Most már csak arra vagyok kíváncsi, mi vár Veronikára a hátralévő fél életében.