Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FALON INNEN ÉS TÚL

Dosztojevszkij: A félkegyelmű / Székesfehérvári Vörösmarty Színház
2014. nov. 4.
Az első felvonás végén a Rogozsint játszó László Zsolt áttöri a hátsó falat. Kicsiny, szakrális tér nyílik meg előttünk, és nincs más választásunk, mint hogy közelebbről megismerkedjünk vele - lévén, hogy csak ezen keresztül lehet kijutni a büfébe. URBÁN BALÁZS KRITIKÁJA.

A gesztus valamelyest meglepő, hiszen mindaddig alapvetően hagyományos előadást látunk a székesfehérvári színházban. Igaz, a Hargitai Iván rendezte bemutató több eleme már ekkor is jelzi a reálszituációktól való elszakadás lehetőségét. A málló, összefirkált falak keretezte, kevés bútorral berendezett, alig változó tér (tervezője Magyarósi Éva) nyilvánvalóan nem az események valós közege; befogadói nézőpont és érzékenység kérdése, hogy a látvány csupán a lepusztultságot, a hanyatlást juttatja eszünkbe vagy látszat és valóság, tapasztalati és spirituális világ kettősségére is asszociáltat. 
Erősen stilizáltak Kárpáti Enikő jelmezei is. Többségük kortalannak hat, ám néhány ruha – elsősorban Nasztaszja Filippovna látványos öltözete – egyértelműen mai szabású, kortárs viselet. A zene sem korabeli orosz muzsika; Screamin’ Jay Hawkins számos feldolgozást megért slágerének (I put a spell on you) egyik változata hangzik fel többször, nem csak szövegével, de a dallam erejével is megteremtve az örvénylő szerelmi szenvedély hangulatát. És nem lényegtelenek a szimbólumok sem – de inkább a szavak, illetve a tárgyak, a kellékek szintjén jelennek meg.  
Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.
A játék egésze azonban szorosan kötődik a reálszituációkhoz; éppúgy, mint a Hargitai Iván és Perczel Enikő által készítette szövegkönyv, amely sűrítetten, a három főszereplő alakjára koncentrálva követi az alapmű cselekményét. Majd’ minden jelenetnek megvan a drámai tetőpontja, miként a felvonásnak is: Nasztaszja Filippovna távozása Rogozsinnal. Látható ugyan, hogy a szövegkönyv bizonyos következetlenségei (egyes mellékszereplők jelentőségének túlhangsúlyozása, más, fontosabb figurák és motivációk háttérben maradása) a későbbiekben gondot jelenthetnek, de Hargitai jó ritmusban pergeti a jeleneteket, a főszereplők kidolgozott játéka pedig hatásossá teszi a drámai tetőpontokat. A középpontban a szerelmi szenvedély áll; a megfoghatatlan, megmagyarázhatatlan érzés, amely nem csak a társadalmi konvenciókra hány fittyet, de a józan ész szabályaira is. Amit lehet analizálni, de fölösleges. A három főszereplő e szenvedély három arcát mutatja – körülöttük zajlanak ugyan a társadalmi, hatalmi, egzisztenciális játszmák, ám ezek inkább csak az érzelmi viharok hátteréül szolgálnak. 

Aztán megnyílik a fal, mécsesek, kegytárgyak között haladunk el, közelebbről látjuk a falfirkákat, no meg a mélyedésben kuporgó Nasztaszja Filippovnát is. Nyilvánvalóan fontos rendezői gesztus ez, amely egyértelműen jelzi az értelmezés hangsúlyait, csupán az nem világos, milyen hatást kívánnak elérni vele az alkotók. Az intellektuális analízis szempontjából kevés jelentősége van annak, hogy közvetlen közelről láthassuk, érzékelhessük azt, amit másképpen amúgy is kifejt az előadás, ha pedig az érzéki, emocionális hatás a lényeg – vagyis az, hogy a néző ráleljen, ráhangolódjon arra a szakrális jelentésrétegre, melyet a továbbiakban kibont a rendező -, a lehető legrosszabb időpontban sikerül áttörni a falat. Ha az atmoszféra hat is a befogadóra, ez a hatás bizonyosan elvész, mire az előcsarnokból/büféből/utcáról visszatérvén, beszélgetés, evés, ivás, cigarettázás után újra a stúdió terébe lép. Az is lehetséges persze, hogy a gesztus célja nem több, mint nyilvánvalóvá tenni, hogy a második részben az előadás is más aspektusból közelít a történethez.
László Zsolt, Radnay Csilla
László Zsolt, Radnay Csilla
Ami nem lenne baj, ha ennek az aspektusnak az első rész maradéktalanul megágyazna, és ha ennek hiányában egyes jelenetek nem tűnnének didaktikusnak, mások pedig ötletszerűnek vagy éppen egy teljesen más előadás részeinek. A második felvonásban ugyanis egyértelműen felerősödnek a történet spirituális-szimbolikus hangsúlyai, a játék stilizáltabbá, elemeltebbé válik. A főszereplők mind inkább túlmutatnak önmagukon, az égi szerelem legalább oly fontossá lesz, mint a földi. Ami nem könnyíti meg az egyes karakterek gazdagságának megmutatását, a szerepívek megrajzolását. 
Miskin herceget az első részben a világban csodálatos naivitással közlekedő gyereknek látjuk; s mielőtt ez a gyermeki lét több árnyalatot kaphatna és a földi jóság mélyebb értelme kézzelfoghatóbbá válhatna, a figurára rávetül a Krisztus-szimbólum fénye. Amit azért sajnálok, mert talán éppen ennek a földi jóságnak az árnyalatai lennének a legizgalmasabbak Miskin szerepében. Ráadásul a koncepciót nem mindig erősítik a már említett rendezői ötletek és tovább gyengítik az adaptáció problémái is. Egy nem rövid és igen fontos jelenetben – miután a herceg szerencsétlenkedéseiről esik szó, és arról, hogy félő, még az értékes vázát is összetöri -, a felforrósodó, veszekedéssé hevülő beszélgetés közepette a Jepancsin család tagjai „cicázni” kezdenek Miskinnel; az egyes mondatokat követően rémülten dobálják egymásnak a vázát, miközben a herceg ide-oda forog körülöttük. Vagyis egy érzést, illetve tulajdonságot metaforikus szintre emel a játék és stilizált mozgássorban fogalmaz meg – ami önmagában látványos ugyan, de nyelvében, stílusában nem kötődik az előadás korábbi részeihez. 
 
Krisztik Csaba. Fotók: Vörösmarty Színház
Krisztik Csaba
Talán ezt ellensúlyozandó láthatunk olyan didaktikusan megfogalmazott képet is, melyben Nasztaszja Filippovna hosszasan mossa a herceg lábát. Ez nemcsak a herceg szempontjából fontos; ahogy Miskin alakjára rávetül Jézus ikonja, úgy vetül Nasztaszjáéra Mária Magdolnáé. Talán nem is annyira a szent és a szajha archetípusának egymásra kopírozása a fontos, hanem a folyamat, ahogy a hagyományos értelemben vett erkölcstelenség egy mély és erős érzelem által „égi értelemben” mégis erkölcsi erővé transzformálódik. E folyamat csúcspontja az utolsó előtti szín, ahol Nasztaszja nem pusztán Aglajával, de az általa képviselt világgal is szemben áll, teljesen meztelenül, erős tartást és erkölcsi fölényt mutatva. E jelenet logikus folytatása ugyan a lábmosásnak és köthető valamelyest a „vázás” jelenethez (bár nem mozgássorrá alakítja, hanem képpé fordítja a metaforát), de mindez nem elégséges egy olyan színházi nyelv megalkotásához, amely valóban kiszakítaná a játékot a reálszituációk keretei közül, indokolttá és konzisztenssé téve ezzel a második rész perspektívaváltását, a szimbólumok dominanciáját. Nasztaszja triumfálásának súlyát ráadásul „ellenfele” jelentéktelensége is gyengíti. Ami nem a szerepet játszó Törőcsik Franciska hibája; Aglaja alakja nehezen illeszthető bele az előadás fő- és mellékszereplőket élesen elválasztó koncepciójába. 
Mintha el is felejtkeznének róla az alkotók; nem csodálnám, ha az alapművet nem ismerők alaposan meglepődnének a második felvonás közepén, amikor arról értesülnek, hogy a lánynak és Miskinnek köze lehet egymáshoz – hiszen Aglaja addig alig látszott fontosabb szereplőnek nővéreinél. Kívülállása, különcsége éppúgy nem kap jelentőséget, mint az, hogy mennyiben kevesebb ez mégis, mint Nasztaszja társadalmi konvenciókat provokáló magatartása. Így a Nasztaszjával közös jelenetében Aglaja a maga igazát sem tudhatja határozottan képviselni, miként annak a nyárspolgári világnak az erkölcsi rendjét sem, melyen hite szerint önmaga is valamelyest kívül áll. És miközben az ő alakja kifejtetlen marad, jóval kevésbé fontos figurák szerepeltetésére indokolatlanul sok idő jut. Ivolgin (Kuna Károly) hosszú monológja ugyan gondolatilag kapcsolódhat a mondandóhoz, de aránytalanul hosszú és színészi kivitelezése is kissé egyenetlen. Ippolit egyetlen jelenete (bármilyen kitűnően is ragadja meg a figura lényegét Kádas József) túl kevés ahhoz, hogy igazi jelentőségét elnyerje, ennek hiányában viszont túl nagy teret hasít ki az előadásból. Ilyenkor ráadásul a főszereplők is háttérbe szorulnak, pótcselekvésre kényszerülnek – a feszültség is kihuny a reálszituációk egymásutánjába ragadó játékból.
Andrássy Máté, Radnay Csilla
Andrássy Máté, Radnay Csilla. Fotók: Vörösmarty Színház
A színészi alakítások jobbára igazodnak a rendezői elgondoláshoz. A mellékszereplők többsége precízen rajzolja ki a hátteret, éppen csak annyira egyénítve a maga figuráját, hogy a „massza” egy-egy sajátos színét képviselhesse. (A legtöbb erős pillanatra Andrássy Máté és Varga Mária alakításából emlékszem.) Krisztik Csaba éppoly illúziókeltően ábrázolja az első felvonásban a világra rácsodálkozó gyermeket, mint a másodikban e gyermek égi arcát – igazán jelentős alakítás akkor születhetett volna, ha a „földi arc” határozottabb megmutatására, a „jóság” bonyolultságának és mibenlétének ábrázolására lehetősége nyílt volna. László Zsoltnak több szerencséje van az archetípus ábrázolásával; Rogozsin életkora itt voltaképpen érdektelen, és a mindent elsöprő sötét szenvedélyt, mely a figura kapcsolatait és sorsát is meghatározza, szuggesztíven ábrázolja. A középpontban leginkább Nasztaszja Filippovna áll. Noha az árnyalásra, a részletek kidolgozására neki is kevesebb a lehetősége az optimálisnál, Radnay Csilla erőteljes alakítása egy bűneiben és erényeiben is formátumos embert mutat; a színésznő éppoly meggyőzően jeleníti meg a mindenkin uralkodni tudó, érzéki hatalmának tudatában lévő nő arroganciáját, mint a szerelmes asszony önpusztító vergődését. És megérezteti a Miskinről való lemondás felszabadító és pusztító erejét is. 
Ami a lemondás és a pusztulás után megmarad, azt az utolsó jelenetben láthatjuk; a két férfi utolsó egymásnak feszülésekor a szeretett nő már csak a háttérben, élettelen testként van jelen. A sűrű atmoszférájú befejezés paradox módon erősíti a hiányérzetet, mivel érzékletesen mutatja, mennyivel tovább juthatott volna egy koncentráltabb, a rendezői ötleteket gazdaságosabban használó, saját színházi nyelvét megtaláló előadás.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek