Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A MAXIMUMNÁL TÖBB

A Concerto Budapest Messiaen-koncertje
2014. nov. 3.
A Concerto Budapest az Új dimenziók című sorozat első koncertjén, Rácz Zoltán vezényletével, régi adósságot rótt le: az ősbemutatót kerek 40 évvel követően megtartotta Messiaen egyik kései zenekari ciklusa, a Des canyons aux étoiles… („A kanyonoktól a csillagokig…”) magyarországi bemutatóját. Az előadás minden tekintetben kivételes élménnyel szolgált. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

A mű, Messiaennál korántsem kivételes módon, három, egymásba is át- meg átható, alapvető elemre épül: az egyik a természet (konkrétan a Utah állambeli kanyonok) fenségének felidézése, a másik különféle földrészek madarainak éneke, a harmadik pedig az isteni teremtés, a feltáruló Mennyország dicsőítése.

Concerto Budapest
Concerto Budapest

Mindez három egyenlőtlen részt alkotó 12 tételben, zenei képben revelálódik számunkra; a tételek közül három szólótétel, a többi a legváltozatosabb módon használja fel azt az előadó-apparátust, amely egy 40 – túlnyomórészt fúvósokból álló és igen hangsúlyos ütőszekciót is tartalmazó – hangszeregyüttesből, valamint négy szólistából áll: utóbbiak zongorán (Ránki Fülöp), kürtön (Zempléni Szabolcs), xilorimbán (Holló Aurél), illetve harangjátékon (Fábry Boglárka) játszottak. A szólisták zenei anyaga, de a „zenekar”-é is – ahogy azt a szerzőtől megszokhattuk – úgyszólván irracionális módon nehéz.

A jó másfél órás kompozíció szünet nélkül szólalt meg, és mennyiségi és minőségi tekintetben egyaránt a koncentráció ritkán tapasztalható tökélyét példázta. Messiaen műve már pusztán technikai értelemben is a maximumnál valamivel többet kíván a karmestertől, a négy szólistától és a teljes együttestől egyaránt; ez azonban puszta előfeltétele ama monumentális gazdagságú zenei világ, ama látomásos művészi megnyilatkozás felidézésének, amely ezen az estén minden kétséget kizáróan valóban testet öltött.

Ránki Fülöp
Ránki Fülöp

A 12 tétel közül kettő a zongorista, egy – a II. részt nyitó 6. – a kürtös szólója. Ez utóbbi, az Appel interstellaire, a Csillagközi jeladás egy alkalmi kürtkompozícióból vált az egész ciklus őscsírájává, elsőként megkomponált tételévé. Messiaen örök titka marad, hogy egy ördögien nehéz, s a különféle technikai bűvészmutatványokat nem is rejtegető tétel hogyan sugározhat magából ilyen anyagtalan, végső fenséget – az viszont bizonyos, hogy Zempléni előadása kongeniális volt, Ligeti kürttriója után itt is az utolérhetetlen tökély érzésével ismertetett meg minket. Ránki Fülöp mind egymástól is sarkosan eltérő szólótételeiben, mind a többi tételben előforduló jelentékeny, „concertáló” szólókban, mind pedig az együttesekben bizonyította, hogy – imponáló technikai felkészültségén és fölényes muzikalitásán túl – anyanyelvi szinten érti Messiaen hallatlanul összetett zenéjét. A belőle, illetve zenéléséből különleges egyéni adottságként sugárzó kozmikus nyugalom pedig az egész produkció szerves alkotórészévé, hitelességének egyik zálogává vált. Végül pedig Holló Aurél és Fábry Boglárka teljesítménye is minden ízében méltó volt ehhez a revelatív előadáshoz. Különösen örültem annak, hogy a fiatal ütőhangszeres művésznő, akire a Concerto Budapest timpanistájaként figyelhettünk fel, ezt a rendkívüli szólista-feladatot is milyen szuggesztív erővel látta el.

Zempléni Szabolcs
Zempléni Szabolcs

Nincs mód ehelyütt arra, hogy végigvezessem az olvasót a hatalmas kompozíció tizenkét tételén; s a szinte emberfeletti odaadással játszó és valószínűtlenül kiegyenlített teljesítményt nyújtó együttes tagjai közül sem tudok egyeseket kiemelni anélkül, hogy méltánytalan ne lennék a többiekkel szemben. Mégis, tényleg egészen véletlenszerűen, hadd említsem meg itt Gáspár Kornélia lenyűgöző pikkoló-szólóit, amelyek egyes tételekben olyan meghatározó tényezői voltak az összhatásnak.

Legelsősorban és legutoljára persze Rácz Zoltán mindent meghatározó, rendkívüli teljesítményét kell kiemelnie a recenzensnek. Magát a karmestert és mozdulatait a zongora felhajtott fedele nagyjából eltakarta ugyan előlem, ám a tőle megszokott maximális igényességet és kíméletlen precizitást így is az előadás minden hangja sugározta magából. Ezen és a puszta fizikai teljesítményen messze túlmenően azonban a darab teljességének – mintegy mozarti egyidejűségben történő – kontrollálása, a részek és az egész viszonyának és arányainak kézben tartása az, amire csak nagyon kevesen képesek. Eötvös Pétert karmesterként viszonylag ritkán látjuk viszont mostanában Magyarországon; Rácz Zoltán jelenléte azonban – a Vajda Gergelyé mellett – abban a szerencsében részesít minket, hogy az újabb zene nagy alkotásait újra meg újra méltó előadásban hallgathatjuk meg.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek